A mostani dal éppen a múlt héten felelevenített hippi korszakot idézi meg egy évtizeddel később: a szeretet/ szerelem fontosságáról szól, arról, hogy mennyi mindent adhatunk egymásnak. A progresszív és a pop zene határvidékén kalandozó Supertramp elsősorban az 1970-es évek közepén-második felében adott ki ismert lemezeket, számos nagyszerű felvétellel. Ezek közé tartozik az alábbi is.

Ugyancsak nagy kedvenceim közé tartozik az e heti előadó. Az 1960-as évek közepén alakult Big Brother & The Holding Company a San Francisco-i pszichedelikus együttesek közé tartozott. Első két albumuk nyersebb, "bluesosabb" hangzású dalai csakúgy tetszettek, mint Joplin két későbbi szólólemezének letisztultabb, változatosabb, a soulhoz és a countryhoz is közelítő zenei világa. Az énekesnő elképesztő hangja és feltartóztathatatlannak tűnő szenvedélye az egykori hippi korszakot idézik és felejthetetlenné teszik ezeket a felvételeket. Az alábbi talán a legismertebb dala:

Mivel a dal nagy sikert aratott, számos élő felvételen is megörökítették. Ezek közül az alábbit választottam, mert a rockzene aranykorára emlékeztet. Nem igazán tudom felindultság nélkül nézni, amit ez az egyszerre eredeti és energikus együttes, bolondos-bohém banda művel... Még abban az évben feloszlottak, Joplin két évvel később meghalt, a hippi korszak véget ért, ma már mindez elképzelhetetlen (akkor is, ha időnként világsztárok felhívnak maguk mellé a színpadra egy-egy rajongót egy gondosan megtervezett jelenetsor erejéig).

A dal egy feldolgozás, az eredeti soul-változat néhány hónappal korábban keletkezett, és Aretha Franklin nővére adta elő (és szintén nagy sikert ért el vele).

Neil Young azon kevés zenész közé tartozik, akik képesek voltak évtizedeken keresztül magas színvonalon alkotni. Első szólólemezét 55 éve jelentette meg, az utolsót tavaly. Számos dalt írt a szerelemről, az e hetit éppen velem egy idősen rögzítette. Bár nem tartozik a legismertebb felvételei közé, elsőként azért választottam ezt, mert arról szól, amit magam is megtapasztaltam, és amiben bízom: a szerelem erejéről, a kedves gyógyító érintéséről, ami képes megóvni és megváltoztatni. A következő években még hallhattok Neil Young felől, de mivel ez egy igen hosszú dal, még be kell ismernem, hogy mindig csodáltam őt, amiért meglehetősen szerény hangszeres tudása mellett is hosszú szólókra vállalkozik. Az általa átéléssel játszott néhány hang számomra időnként felér a virtuózok futamaival is. Mindebből valamennyit ebben a dalban is hallhattok.

When you’re confused and the world has got you down
When you feel used and you just can’t play the clown
Protecting you from this must be the one you love
Must be the one whose magic touch can change your mind

A jóval finomabb akusztikus változat is gyönyörű:

Ezúttal egy múlt heti tartozásomat kell törlesztenem: a The Band nemrégiben elhunyt tagjára, Robbie Robertsonra emlékezem azzal a dallal, amelyet először hallottam a szerzeményei közül. Egy nőnapi összeállításban szerepelt abban a késő esti rádióműsorban, ami több mint három évtizeddel ezelőtt a legfőbb zenei "forrásom" volt (és amiről majd valamikor részletesebben is írok). Sokáig ezt az egyetlen felvételt ismertem az együttestől. Különleges alkalom a mostani, mert megszegem az eddig be nem vallott "szabályomat", hogy a lehető legtovább igyekszem elkerülni az előadók ismétlődését - ráadásul éppen egy olyan együttesnél esik ez meg, amelytől nem sok hasonló témájú számot ismerek. Viszont hosszú még azoknak a sora, akik még nem szerepeltek a blogban, szóval egy jó darabig valószínűleg nem fogok ismét "duplázni".

Elérkeztünk a blog első éves "születésnapjához." Éppen most akadtam rá e dal régóta keresett koncertfelvételre, így ezt választottam erre a hétre. Nagy kedvenc, amit már régóta ismerek, egy kazettán volt meg, de nem emlékszem már, hogyan került rá. Akkoriban azt sem tudtam, mikor és hol vették fel. Máig libabőrös leszek tőle, míg például a stúdióváltozat egyszerűen csak szép. Az is különlegessé teszi a dalt, hogy Hendrix (tőle némiképp szokatlan módon) meglehetősen összeszedetten adja elő, és a lezárás is gyönyörű. A szövege pszichedelikus elemeket is tartalmaz és egy gondoskodó, szerető lányról szól, aki például a felhőkön jár. (Remélem, most éppen nem felhős az idő, mert ezen az éjszakán az év egyik leglátványosabb csillaghullásának lehetünk tanúi.)

Mellékelek azért egy másik koncertváltozatot is:

A felvétel már korán elnyerte más zenészek tetszését is. Az alábbiakban egy sor feldolgozást hallhattok. A Derek and the Dominoes néhány nappal Hendrix halála előtt rögzítette, így annak idején az elhunyt zenészre való emlékezés különleges gesztusává vált:

Gil Evans sajátos jazzes hangszerelést készített:

A blogban nemrégiben szerepelt Stevie Ray Vaughan erőteljes bluesos változatot adott elő koncertjein:

Sting egyik lemezén szintén szerepelt (Gil Evans hangszereléséban)

Közösen is előadták:

Sting egy koncerten spanyolul énekelte (érdekesség, hogy a Voodoo Child riffjével indítanak):

Egy még hosszabb változat ugyancsak tőle 1988-ból:

 Az ír The Corrs kelta elemeket felvonultató folkos feldolgozást készített:

Akusztikus változatban is előadták:

A nemrégiben elhunyt Jeff Beck is játszotta:

Ez elmúlt hetekben több zenész, énekes is elhunyt. Közülük most az Eagles basszusgitárosaként és egyik énekeseként ismert Randy Meisnerre emlékezem. Az általa szerzett és énekelt dal hatalmas közönségkedvenccé vált, ám előadása a magas hangok miatt komoly kihívást jelentett számára. Ez volt az egyik oka annak, hogy az alábbi koncert után néhány hónappal kilépett a sikerei csúcsán álló együttesből. Ezúttal megkíméllek a számtalan egyéb változattól (az eredeti, 1975-ös stúdiófelvételt is mellőztem), érjétek be ezzel.

Néhány napja hegyen jártam, első éjszaka nem jött álom a szememre, és csapongó gondolataim közben ez a dal jutott eszembe. A magyar zenét meglehetősen elhanyagolom ezen a blogon, ezért is gondoltam, hogy jól jönne most. A számos változat közül először Koncz Zsuzsa 1999-es feldolgozását mellékelem:

A több mint két évtizeddel korábbi eredeti változat.

Rögzítették a Fonográf 1984-es búcsúkoncertjén is.

Végül pedig Koncz Zsuzsa és Cseh Tamás duettje:

Először egy vidám dalt terveztem, de a dolgok a héten nem alakultak túl fényesen. Közben két híres énekes is elhunyt a napokban, mindkettejüktől választhattam volna szerelmes dalt, de nem igazán tetszettek. Az utolsó pillanatban egy nyolcvanas évekből származó gyönyörűen-gyötrelmes blúz mellett döntöttem. Ebben a texasi gitáros a szerelem mellett mindenáron, makacsul kitartó férfi fájdalmát és örömét önti hangokba. Ez is azok közé a zenék közé tartozik, amikről a másik blogom végén írtam: máig nehezen tudom higgadtan hallgatni, lenyűgöz, mélyen átjár intenzitása, érzelmi ereje.

A sikerei csúcsán balesetben elhunyt Vaughan a dalt rendszeresen játszotta koncertjein is. Egy olyan változatot mellékeltem, ahol sajátos színpadi megjelenése (a kalap például elmaradhatatlan kelléke volt fellépéseinek) mellett a hangszerével végzett mutatványait is megcsodálhatjátok.

Az e heti dal eredeti változatát Marvin Gaye vette fel 1964-ben. Benne arról énekel, mennyire szerencsés, hogy a kedvese őt szereti. Mintha az én számból vette volna ki a szót.

Élő felvétel az 1960-as évekből:

Egy pedig 1974-ből, amikor a dal háborúellenes üzenetet is hordozott (a vietnámi háború utolsó évében járunk):

 A következő évben évben James Taylor is elkészítette a maga változatát:

Amennyiben élőben is szeretnétek látni őt e dalt előadva:

A dal egyébként a múlt héten is egy feldolgozást előadó Jerry Garcia kapcsán jutott eszembe. Időrendben az övé a legutolsó felvétel.

Pontosabban utolsó előtti, mert tőle is mellékelek egy koncertváltozatot:

Újabb botrányos dalt hoztam erre a hétre. Eredeti változata:

Az 1960-as években a Rolling Stones tagjai voltak a rockzene leghíresebb "rosszgyerekei". Miközben a négy liverpooli sztár arról énekelt, hogy "I Wanna Hold Your Hand", és a közvélemény szépfiúkként ünnepelte őket, velük szemben a "gördülő kövek" híres slágerei egészen másról szóltak (pl. a Little Red Rooster, a Walking the Dog, az I'm a King Bee, az I Can't Get No Satisfaction - hogy csupán néhány korai felvételt említsek). A Beatles híres refrénje a Yeah, yeah, yeah volt (pl. a She Loves You-ban), az utóbbiaké a No, no, no (pl. A Heart of Stone-ban vagy Satisfaction-ben). Míg az előbbieket Chuck Berry, Buddy Holly vagy Elvis Presley ihlette meg, az utóbbiak példaképei inkább Muddy Waters, Bo Diddley vagy Elmore James voltak. Így szólt a dal a BBC zenei műsorában, a Top of the Pops-ban (ahol egyébként még 1964-ben ők voltak az első fellépő együttes):

A dal szövege magáért beszél. Olyannyira, hogy annak idején az amerikai rádióállomások nem merték túl sokat játszani. Az Ed Sullivan által vezetett legfontosabb tengerentúli könnyűzenei műsor eredetileg nem akarta engedélyezni az együttes fellépését ezzel a számmal. Végül abban egyeztek meg, hogy a refrénben a Let's spend the night together helyett Let's spend some time together fog elhangzani az élő felvételen. A dal előadása közben az örökmozgó énekes (és állítólag az együttes több tagja is) ennél a szövegrésznél rendszeresen alkalmazta a szemforgatást. Állítólag ezt követően a felháborodott műsorvezető azzal fenyegetőzött, hogy többet nem léphetnek fel az Ed Sullivan Showban.

Negyven évvel az eredeti (1966 augusztusában felvett) felvétel után készült japán koncertváltozat:

A dalt előadta David Bowie is, aki a dal végén kiegészítette a szöveget:

Bowie 1973-as turnéján, glam-rock korszaka csúcsán is előadta. 

A dalt számos turnéján játszotta a Jerry Garcia Band is. Ezúttal az 1989-es változatot hallhatjátok, amelyen Clarence Clemons (a Bruce Springsteent kísérő E Street Band szaxofonosa) is játszik.