Mi mást mondhatna a szerelmes Egyetlenének: Te vagy a Mindenem. A dalt elsőként kivételesen egy feldolgozásból idézem Pat Metheny tavaly megjelent szólólemezéről. Sokkal egyszerűbb és szívhez szólóbb változat (hogy némi szójátékkal is éljek...) ez most számomra.

Az eredeti felvétel több mint ötven évvel korábbi. A jazz-rock fúziós irányzat kiemelkedő lemezén található, ahol nagyszerű zenészek előadásában hallhatjuk egy sokkal dinamikusabb előadásban.

A Stones egyik legismertebb dala meglehetősen összetett szöveggel bír, így akár szerelmes számént is értelmezhetjük. Elsőként az általuk szervezett Rock And Roll Circus különleges koncertjén rögzített felvételen láthatjuk, amint előadták a csupán néhány hete felvett, ekkor még lemezen meg sem jelent dalt.

Hamarosan két változatban is kiadták: a kislemez majdnem 5 perces hossza mellett a "rendes" felvétel 7,5 perces volt. Sokak szerint ezzel is Beatlest utánozták, amelynek néhány hónappal korábban jelent meg a szintén 7 perc fölötti hosszúságú Hey Jude című klasszikusa. Mindenesetre ők maguk is komoly teljesítményt tettek le az asztalra: rögtön a bevezető meghökkentő, hiszen a londoni Bach Kórust halljuk, majd pedig Keith Richards akusztikus gitáron adja elő az alaptémát, amit egy francia kürt gyönyörű hangja kísér. Csupán ezek után szólal meg Jagger, akinek homályos utalásokkal teli szövegét nem könnyű "megfejteni." Nem is próbálkozom vele, mindenesetre az alábbi videóban olvashatjátok is. Érdekesség, hogy sem az ekkor már meglehetősen rossz állapotban levő Brian Jones (akit a fenti videóban még láthatunk, és aki hamarosan kivált az együttesből, majd meg is halt), sem Charlie Watts nem hallható, így az együttes csupán három tagja vett részt a dal rögzítésén, miközben a kóruson kívül még három háttérénekes, Al Kooper Jimmy Miller és Rocky Dijon is közreműködött.

Az 1972-es turnéról két változatot is mellékelek, az elsőt azért, mert azon láthatjuk is őket, a másodikat pedig mivel azt Mick Taylor és Bobby Keys nagyszerű szólói teszik emlékezetessé:

Ha már ez a dal került terítékre, ehhez kapcsolódva eszembe jut egy régi történet. Ha jól emlékszem 1990-91 fordulóján történt, amikor valamiért ismét Budapestre kellett utaznom. Talán az akkori betegségem miatt valami kivizsgálásra, esetleg más okból, már nem emlékszem. Amire emlékszem, az egyrészt a rettenetes utazás volt egy fűtetlen vasúti kocsiban, másrészt a magányos szilveszterezés egy idős néni nagy újpesti polgárházának aprócska cselédszobájában. Eközben az osztálytársak odahaza Vásárhelyen jól buliztak - például az általam a rendelkezésükre bocsátott Stones-kazettákra is (emlékszem utólag valaki mennyire dicsérte a Sweet Virginia-t). A harmadik dolog, ami eszembe jut arról az utamról az 1976-es Stones turnéról készült koncertlemez, amelyen a You Can't Always Get What You Want is elhangzott - mintegy üzenetként számomra, aki nem vehettem részt az otthoni fergeteges szilveszteri meneten. Valamelyik rádióadón kaptam el a Love You Live-ot, amit azt hiszem fel is vettem. Akkoriban a rádiós magnókkal ez egyszerű volt.

Végül egy utolsó videó, amint 2016-ban Havannában ismét egy kórussal adták elő, közben megénekeltetve a közönséget is:

A mostani dal elsőként John Hiatt nyolcadik lemezén jelent meg:

Bonnie Raitt előadásában vált jóval ismertebbé:

A gitárral is ügyesen bánó énekesnő koncertjein számos alkalommal előadta. Íme egy korai felvétel:

Végül egy közös fellépésük 1990-ből:

Erre a hétre egy újabb klasszikus választottam. Egy olyan amerikai népdalról van szó, amelyet már a kezdetektől többféle stílusban és szöveggel adtak elő. 

Egy korai változat Leadbellytől származik:

Jelly Roll Morton is rögzítette:

Louis Armstrong szintén felvette:

Gary Davis tiszteletes ugyancsak élőben adta elő egy meglehetősen hosszú és szellemes változatban: 

A következő egy olyan folk felvétel, amelynek "szokás szerint" átírt szövegében először hangzik el "könnyűzenei" dalban a pszichedelikus jelző:

Míg az előző az első fehér zenészek által előadott változat, a következő énekes-gitáros nem csupán fehér, de ráadásul az Atlanti-óceán túlsó partjáról származik.

Janis Joplin egy korai felvételén is hallhatjuk

Joplint az a Jorma Kaukonen kísérte, aki elsősorban a Jefferson Airplane gitárosaként vált ismertté, de saját együttest is alakított. Sok-sok évvel ezelőtt elsőként az ő előadásukban hallottam a dalt, amely az ő bemutatkozó lemezükön szerepel:

Két évtizeddel később újra előadták Jack Casadyvel közösen:

A dal egy másik neves San Francisco-i zenész, Jerry Garcia David Grismannel közösen felvett lemezén is hallható:

Marian McPartland és a Steely Dan is eljátszotta:

Végül Willie Nelson előadásában hallhatjátok:

Mára ismét egy különleges dalt választottam. A Metallicáról az embernek egyáltalán nem a szerelmes dalok jutnak eszébe - pedig ezen a téren is nagyot alkottak. A kőkemény, igazi fejrázós trash metal műfaj élcsapata 1992-ben egy érzelmes "power ballad"-dal rukkolt elő, ami azóta igazi klasszikussá érett. A dal stúdióváltozatának egyik érdekessége, hogy azon James Hetfield játssza a szólót is (így Kirk Hammett nem hallható rajta).

Egy akusztikus változatot is rögzítettek, amelyen szimfonikus zenekar kíséri őket:

Egy korai koncertváltozat 1992-ből:

A számtalan feldolgozás közül íme néhány különlegesebb: Egy gregorián kórus előadásában:

Napjaink egyik legismertebb énekesnője is eldalolta nem akármilyen kísérettel (gordonkán például Yo-Yo Ma játszik): 

Középkori hangszerekkel is előadták:

Egy különleges finn banda is felvette a repertoárjába:

Egy meglehetősen hatásvadász előadás zongorán:

Dave Gahan, a Depeche Mode énekese is felvette repertoárjába:

Egy újabb szimfonikus változat egy angol-amerikai énekesnő előadásában:

Végül egy meglehetősen könnyed változat:

A nőnap alkalmával Szépségemnek az azonnal felismerhető hangú Roy Orbison ismert slágerét választottam. A rendszeresen sötét szemüvegben fellépő amerikai énekes-gitáros legismertebb dalát 1964-ben rögzítették:

A következő évből egy koncertfelvétellel is rendelkezünk:

1987-ben különleges kísérettel adta elő:

1982-ben a Van Halen is rögzítette (mondjuk a parodisztikusnak szánt klip elég idétlen, viszont szépen dokumentálja a műfaj kezdeteit):

 Koncerten is előadták a dalt:

A Spencer Davis klasszikusa 1966-ból származik, a csupán 18 éves Stevie Winwood szerzeménye.

Egy élő felvétel 1967-ből:

Winwood és későbbi együttese, a Traffic koncerten is rögzítette:

1980-ban a Blues Brothers filmben is felhangzott. Winwood orgonáját itt fúvósok helyettesítették:

Egy évtizeddel később az angol Thunder egy korábbiaknál jóval keményebb változatot rögzített (a klip elején látható kétkazettás magnóhoz hasonlót még mi is hallgattunk annak idején):

2006-ban az AC/DC énekese, Brian Johnson énekelte:

2010-ben még Brian May is eljátszotta sajátos stílusában:

Az 1960-as évek második felének egyik klasszikusa kerül most sorra. A Moody Blues dala az egyik első olyan felvétel, amelyen mellotron helyettesíti a rockzenében is gyakran használt vonósokat. A legkorábbi szimfonikus rock felvételek egyike ez, amelyen az együttes ugyancsak úttörőként alkalmazta a fuvolát is, ami a későbbiekben számos rockegyüttes hangzását tette különlegesebbé. 

Élőben is láthatjuk őket a dalt előadva:

A dalnak sok feldolgozása létezik. Ezúttal csupán az Eric Burdon és a War második közös lemezén található különleges változatot mellékelem:

Bob Seger 1978-as balladája a későbbiekben számtalan feldolgozást ért meg, de ezúttal csak az eredetit mellékelem:

A amerikai énekegyüttes egyik legnagyobb slágere 1969-ból származik. A dalt fiatal fiatal koromból a New Kids on the Block változatából ismerem, de azt most nem mellékelem. Ez a zokogó vonósokkal és fúvósokkal színesített lágy (Philadelphia soul-ként ismert) stílus amúgy sem igazán tartozik a kedvenceim közé. Azt viszont el kell ismernem, hogy a műfaj kiemelkedő darabjáról van szó: