A dalt elsőként az 1960-as évek közepének talán legjelentősebb amerikai együttese, a Byrds vette lemezre. A felvétel érdekessége Roger McGuinn 12 húros gitáron előadott szólója, amely Johann Sebastian Bach egyik (BWV 147-es jegyzékszámú) korálját eleveníti fel. Ugyanakkor a gyönyörű dallam és Clark lírai szövege is különlegessé teszi a számot.

Hallways and staircases everyday to climb
To go up to my white walled room out on the end of time
Where I can be with my love for she is all that is mine
And she'll always be there, my love don't care about time

A dalt később szerzője, Gene Clark egyik szólólemezére is rögzítette. Itt egészen más a hangulata: jóval visszafogottabb, líraibb, hangszerelése is eltérő.

Carla Olson 2013-as lemezén Richie Furay-vel közösen adta elő. Ők az eredeti változatot idézik meg:

Az előző napokban nem voltam valami virágos jókedvemben, nem igen tudtam zenét hallgatni, ezért a mostani választás nem ígérkezett egyszerűnek. De mi mást hozhattam volna, mint a reménytelen, szomorú szerelem, a fájdalom és a kétségbeesett düh dalát, melyet oly megrázó módon adtak elő több mint fél évszázaddal ezelőtt a Derek and the Dominos tagjai. Sajnos több alkalommal is módomban állt megtapasztalni ezt a kiszolgáltatottságot, tehetetlenséget, így a már régóta ismert és kedvelt szám idővel mélyen megérintett. A lemezről, amelyen megjelent, a másik blogomban már írtam, és itt is idéztem már. A dal eredeti változatán a huszonöt évesen balesetben elhunyt legendás amerikai gitáros, Duane Allman is közreműködik, Claptonnal folytatott "párbajuk" igazán különlegessé teszi a felvételt. A dal végén a csalódottság enyhül, mintha a harag is feloldódna, a lírai én pedig belenyugszik a helyzetbe. Mára már magam is némiképp megbékélve és reménykedve hallgatom a hallgatnivalót és nézem a néznivalót.

Egy időben ezt a koncertváltozat hallgattam sokat, valamivel lazábban kezdődik, ugyanakkor nem kevésbé erőteljes (bár itt Duane Allman hiányzik).

A héten volt a költészet napja, erre kívántam itt is emlékezni. Korábban már szerepelt a blogban például József Attila vagy Szergej Jeszenyin csakúgy, mint a néhány éve irodalmi Nobel-díjat elnyerő Bob Dylan. Választásom így a kanadai költőre esett. A Suzanne eredetileg 1966-ban versként jelent meg. Elsőként Judy Collins vette lemezre, majd hamarosan követte ezt Noel Harrison változata (ebben az időben a fiatal Bruce Springsteen is énekelte akkori együttesével a The Castiles-szel).

And you want to travel with her, and you want to travel blind
And then you know that she will trust you
For you've touched her perfect body with your mind

A következő évben Cohen első lemezén már maga is felvette. Ha jól emlékszem, a morvaországi Ivančice városában hallottam először valamikor az 1990-es évek közepén. Egy környezetvédő találkozón egy holland fiú énekelte és gitározta. Cohen felvételét jóval később tudtam megszerezni.

1976-ban közösen is előadták Judy Collins-szal:

Rengetegen feldolgozták.

1969-ben Nina Simone:

Három évtizeddel később Diane Reeves:

2005-ben az ausztrál Nick Cave adta elő:

2022-ben egy Cohen emlékére kiadott lemezen Bill Frisell gitározott és Gregory Porter énekelt.

Erre a hétre ismét egy amerikai előadót választottam. Az 1970-es évek egyik ismert southern rock bandája zenéjébe countrys, jazzes elemeket is vegyít. Ez a nótájuk aratta annak idején a legnagyobb sikert, és még fuvolát is hallhatunk benne.

Sokat turnéztak, így e dalról is számos élő felvétel készült. Ezek közül láthattok egyet:

Végül a három bluesgitáros King közül a leghíresebb következik. Én is őt ismertem először. Lucille-jának jellegzetes hangja már a korai bulijainkon is felcsendült. Erre a hétre egyik első nagy sikerét választottam.

Egy nagyszerű koncertlemezén így szólt:

Évtizedeken keresztül játszotta el újra és újra:

Itt egy különösen parádés felállásban adják elő:

A legújabb változatban további nagyszerű gitárosokkal ismerkedhetünk meg:

Ezen a héten egy másik King következik. Albert King számos fehér blúz-zenészt (pl. Stevie Ray Vaughan) ihltető "gitárhős" egyik klasszikusát választottam.

John Mayall már a következő évben feldolgozta: harmadik lemezének nyitószáma volt. Itt mutatkozott be a 18 éves Mick Taylor, a Rolling Stones későbbi gitárosa.

Így szólt a dal 1970-ben King előadásában a legendás Filmore Eastben. Ezúttal valamivel hosszabban élvezhetjük King jellegzetes gitárjátékát.

Két évtizeddel később az idős King Gary Moore változatán is közreműködött: 

Ebben az időszakban a korábban elsősorban hard-rock gitárosként ismert ír zenész a blúz felé fordult. Koncertjein e heti dalunkat is játszotta:

Az utolsó változat Joe Bonamassa egy 2015-ös koncertjéről való:

Sajnos eddig túl kevés blúzt válogattam a blogba, pedig igencsak kedvelem a műfajt, és az előadók bizony gyakran osztogatnak párkapcsolati tanácsokat. Ezúttal a tragikus sorsú Tampa Red 1938-ból származó felvételét hallhatjátok.

A dal évtizedekkel később vált igazán ismertté, miután 1960-ban Freddie King is rögzítette. Nem akárkiről van szó: bár a "blues gitár három királya" (King) közül talán a legkevésbé ismert, másik két "társával" (Albert King és B. B. King) együtt a Rolling Stone magazin legfrissebb listáján a 25 legkiválóbb gitáros közt szerepel.

 Junior Wells először 1972-ben vette fel Buddy Guy társaságában:

Miután a meglehetősen hosszú felvétel akkor nem jelent meg, a szájharmonikás két évvel később kiadott lemezén látott napvilágot egy másik változat:

Egy 1996-os koncerten is eljátszotta az akkor már 61 éves zenész:

1977-ben Johnny Winter, Muddy Waters és a szájharmonikás James Cotton is előadták közös turnéjukon:

Muddy Waters 1981-es chicagói fellépésén ismét Johnny Winterrel együtt szerepelt, majd a folytatásban Buddy Miles is csatlakozott az If You Ever Been Mistreatedet énekelve 

Végül Eric Clapton előadásában is mellékelem:

Az 1967 végén rögzített dal a Blood Sweat and Tears első lemezéről való. Az album különlegessége a fúvósok szerepeltetése. Az együttes úttörő volt ezen a téren a rock zenében, sajátos hangzásuk a későbbiekben a védjegyükké vált. A dalt szerző és éneklő orgonista, Al Kooper hamarosan elhagyta a bandát, amely ezt követően könnyedebb, "eladhatóbb" zenét játszott, ennek megfelelően pedig jóval sikeresebbé vált.

Nem vagyok benne biztos, hogy a mostani egyáltalán szerelmes dal-e. Mindenesetre egy kiváló alternatív country-rock együttes lemezéről származik. Ezzel az 1992-ben megjelent felvétellel egy időre búcsút veszek ebben a blogban a nyolcvanas évektől.

A múlt heti angol szinti-pop után egy amerikai rockegyüttes következik. Korábban a Traveling Wilburys legfiatalabb tagjaként találkozhattunk már az együttes névadójával, ezúttal saját együttese élén láthatjuk és hallhatjuk arról énekelni, hogy a várakozás a legnehezebb.

A dalt előadták az 1985-ös Live Aid alkalmával is:

Két évtizeddel később a Pearl Jam frontembere, Eddie Vedder énekelte velük a dalt: