A múlt heti után ismét egy amerikai duó egy évvel korábbi dala következik. Érdekessség, hogy azt nem a szerző, Paul Simon énekelte, hanem Art Garfunkel. A Bridge Over Troubled Water valóságos himnusz a szerelem erejéről, amelyet a gospel zongora tesz különlegessé. Bár ilyen hosszú számokat akkoriban nem volt szokás kislemezként megjelentetni, erre végül sor került. Hatalmas sikert aratott, igazi örökzölddé vált, az előadók öt Grammy-díjat kaptak érte. Se szeri se száma a feldolgozásoknak (egy internetes zenei oldalon 674-es számoltak össze), amelyeknek csupán egy töredékét mellékelem.

Nem sokkal a dal (és a hasonló című lemez) megjelenése után a duó feloszlott, ezt követően csupán néhány alkalommal léptek fel közösen. 1981-ban a New York-i Central Parkban több százezer ember előtt adott koncertjükön is természetesen felcsendült a dal.

Elvis Presley azonnal felvette a repertoárjába, és még legutolsó koncertjén is énekelte.

Chet Atkins és Jerry Reed instrumentális változata:

Quincy Jones bluesos feldolgozása alig néhány hónappal követte az eredetit:

Tom Jones egy 1971-es koncertlemezén is hallható:

 A "rock and roll királya" után a "soul királynője" is előadta 1971-ben:

 A következő évben Roy Orbison is elénekelte:

Jon Bon Jovi és Richie Sambora változata 1996-ból:

 Johnny Cash és Fiona Apple 2002-ben vette fel.

A dal még 2017-ben is első helyet ért el az angol slágerlistán egy tragikus londoni tömbház-tűzesetet követő jótékonysági céllal felvett all-star változatban:

A Neal Morse Band különleges progresszív változata 2021-ből származik:

Egy újabb 1971-es amerikai dal Kenny Loggins és Jim Messina nagy sikerű bemutatkozó lemezéről:

A számos feldolgozás közül elsőként a kanadai Anne Murray változatát hallhatjátok, a szájharmonika mellett zokogó vonósokkal, az eredetinél is hangsúlyosabb countrys hangzással.

Még egy punk-rock banda is alkalmasnak vélte arra a dalt, hogy 1997-ben lemezre rögzítse:

Nicki Bluhm 2008-ban énekelte el:

Ugyancsak kanadai Elizabeth Shepherd, aki sajátos, jazzes változatát 2010-ben adta ki:

Egy másik észak-amerikai énekesnő is felvette a dalt 2010-ben:

Ezen a héten ismét egy megrázó dalra kerül sor. A Little Feat bemutatkozó lemezén Lowell George énekel a szívbemarkoló szerelemről. 

Jackson Browne feldolgozása a korán meghalt énekes-gitáros emléke előtt tisztelgő 1997-es lemezről:

A legendás blues gitáros-énekes Robert Johnson utolsó felvételeinek egyike a reménytelen, szívszaggató szerelemről (a dalban meg is nevezi kedvesét).

A dal elsősorban a Rolling Stones feldolgozása révén vált ismertté. Elsőként a nagyszerű 1969-es lemezükön szereplő (country-s elemeket tartalmazó) változatot hallhatjuk. Ezt követően az Ed Sullivan Showban láthatjuk őket.

Annak idején rengeteget hallgattam az egyik kedvenc lemezemen, az 1969-es turnén rögzített Get Yer Ya-Ya's Out-on:

A következő (1972-es) turnéjukon minden korábbinál hosszabban adták elő fúvós kísérettel és (a sajnos csupán öt évig velük játszó) Mick Taylor gyönyörű szólójával.

A Faces 1971-ben adta elő a dalt - gitáron az a Ron Wood játszik, aki néhány év múlva átvette Mick Taylor helyét a Stonesban. (Néhány órája pedig együtt voltak jelen az El Clásicon, ahol a Barcelona csapata mezén a Stones jelképét viselte.)

Tony McPhee akusztikus változata valamivel közelebb áll az eredetihez.

A Stones 1995 újra eljátszotta. Először egy élő felvételen láthatjuk őket, majd egy ugyanabban az évben kiadott lemezről is hallhatjuk a dalt,

Majdnem egy évtizeddel később Eric Clapton is eljátszotta Robert Johnson dalaiból összeállított lemezén. Ezúttal két élő változatot mellékeltem, ahol egyedül, illetve Doyle Bramhall II társaságában adja elő a dalt.

 Végül egy jazz-énekesnő 2011-es feldolgozása:

Erre a hétre egy őszi dalt választottam a Kaláka együttes Szergej Jeszenyin verseinek megzenésítéseit tartalmazó lemezéről. Az elmúlásról szóló költemény kitűnő fordítása Rab Zsuzsa munkáját dícséri.

Goethe szerint a szín ősjelenség, amit nem lehet visszavezetni valami másra (ahogyan Newton, majd az ő nyomán mások tették, amikor prizmával felbontották a fényt, vagy hullámhosszakkal írták le a színeket). Olyan érzéki élmény, amit nem igazán tudunk szavakba önteni, miközben látványa egyedi, tapasztalata  helyettesíthetetlen. Ugyanilyen őserő a szerelem: képtelenek vagyunk visszavezetni másra. Magyarázatai, okai erőltetettnek hatnak, miközben varázsa mélyen átjár, megráz, magával ragad, átalakít minket, pótolhatatlan élményt kínál. Hallgassátok a nagyszerű amerikai gitáros játékát!  

Peter Frampton a múlt héten említett arena rock kiemelkedő előadója volt. Korábban már találkozhattunk vele a Humble Pie tagjaként. Az alábbi egyik leghíresebb slágere, egy könnyed, fülbemászó dal, kellemes énekkel, finom hangszereléssel.

Meglepő módon Frampton legnagyobb sikerét egy 1976-os koncertlemezzel aratta, amelyen korábbi dalait adta elő. Az alábbiakban a minden idők legnagyobb példányszámban elkelt élő lemezéről származó változat hallható, majd bepillantást nyerhetünk a következő év egy koncertjébe, egyúttal megcsodálhatjuk az énekes-gitáros hajkoronáját is.

Majdnem két évtizeddel később ismét nagy sikert aratott a dal reggae-változata, amely egy film kísérőzenéjeként csendült fel és ismét megjárta a slágerlistákat.

A mostani dal az első "valódi" punk-rock együttesként számon tartott New York-i Ramones bemutatkozó lemezéről származik. A progresszív zenekarok igényes szerzeményeire, elvont szövegeire vagy az arena rock sztárjainak kifinomult  hangzására, fülbemászó slágereire adott válaszként ők az eredeti rock and roll gyökereihez kívántak visszatérni. Zenéjüket jó értelemben vett egyszerűség, gitár-basszus-dob-énekes felállás, rövid dalok, egyszerű, érthető szöveg jellemzi. Nyers, megalkuvásmentes kemény stílusuknak a következő években egész sor követője akadt az Egyesült Államokban és az öreg kontinensen is.

A dal élő változata még az eredetinél is rövidebb.

Ezen a héten egy újabb népszerű dal kerül sorra a gondoskodó kedvesről, akire mindig lehet számítani. Ray Charles számos alkalommal előadta. Az eredeti felvételt egy korai koncertváltozat követi.

Az eredeti változat egyértelmű gospel hatást mutat. Hamarosan egy fiatal rock and roll sztár (a csupán 26 évesen elhunyt Eddie Cochran) vonósoktól kísérve énekelte: 

Már az 1950-es évek végén több amerikai énekesnő is lemezre vette a dalt, köztük a jazz nagyasszonya, akitől egy párizsi koncertrészlet következik:

Nem sokkal később készült Peggy Lee változata:

Egy másik neves világtalan színesbőrű zongorista-énekes is előadta: Stevie Wonder 12 éves korában (!) megjelent lemezén hallható a dal:

A következő évben egy fehér fiatalember repertoárján szerepelt:

Elsőként a dal az Animals 1965-ös változatában hallottam, sokáig csak ezt a változatot ismertem. A nagyszerű énekes, Eric Burdon mellett itt az orgona viszi a prímet.

Jerry Reed akusztikus, eredeti és szellemes változata 1969-ből:

Két évvel később a Filmore East-ben a Humble Pie koncertjén Peter Frampton és Steve Marriott felváltva énekelnek és szólóznak egy kőkemény változatban (ahol például a szintén az ötvenes évekből származó közismert Fever című szerelmes dalt is felidézik):

A jazz-gospel-blues-hard-rock hatások után egy funkys változat az immár felnőtt Stevie Wonder előadásában:

A jellegzetes hangú Norah Jones country-elemeket vegyít előadásába (az énekesnő a nyáron Veszprémben lépett fel).

Egy big band hangszeres változat 2010-ből, ahol a szaxofonos mellett az orgonista bácsi is egészen belelendül:

 Végül egy elsősorban filmsztárként ismert előadótól is hallhatjátok:

Időnként elcsodálkozom, mennyi nagyszerű együttes zenélt az 1960-as évek második felében. Ezek közé tartozott a két kiváló énekes-dalszerző nevével fémjelzett Small Faces. Az alábbi dal az utolsó nagylemezükön szerepel, de egy akusztikus bevezetővel és egy hosszabb lezárással megtoldva került kislemezre. A lírai én szerencsésnek és boldognak mondja magát, amiért megismerhette szerelmét, akivel együtt lehet. Amikor nemrégiben ismét hallgattam a lemezt, ennél a felvételnél annyira fellelkesültem, hogy azonnal ki akartam cserélni a blog arra a hétre tervezett dalát. Akárhányszor indítom el újra, már az első pillanatokban megragad Ronnie Lane játékos-fütyörészős nyitánya, majd Steve Marriott erőteljes, szenvedélyes éneke, amely képes a meglehetősen egyszerű szöveget is súlyossá tenni. Bár a dalnak számos feldolgozása született, azok nagyjából az eredetit követik, nem igazán nyújtanak többet - így mellőzöm őket.