Mára ismét egy igazi klasszikust választottam a modern Chicago-blues egyik atyjától. A dalt elsőként 1956-ban rögzítette, itt az 1960-as Newport-i Fesztiválon előadott változatát láthatjátok-hallhatjátok, amikor még a fehérek körében alig volt ismert ez a műfaj, és Muddy Waters táncraperdült James Cottonnal.

Hat évvel később már ülve kénytelen énekelni, a harmonikás viszont alig bír magával.

A hetvenes évek közepén egy dortmundi koncerten háromszor futnak neki a dalnak.

A dal rengeteg feldolgozása közül csak egyet mellékelek, a változatosság kedvéért egy jazzorgonista lemezéről.

A fiatal énekesnő nagy sikerű bemutatkozó lemezének címadó dala.

Az előadó itt szavak nélkül "mondja el" üzenetét: Szamba Neked!

Egy 1973-as latin-amerikai turnén is játszották a dalt:

Így hangzott az 1976-os párizsi koncerten:

Nem tudtam eldönteni, melyik a jobb változat, így íme egy hamburgi felvétel néhány hónappal későbbről:

Az idő begyógyítja a sebeket - vagy nem. A dal ez utóbbi esetről szól (a felvétel az együttes búcsúkoncertjén készült).

Erre a hétre egy újabb klasszikust választottam.

Akit riasztanak a vonósok, választhat a különféle feldolgozások közül. Itt például a nagyszerű soul énekes, a fiatalon elhunyt Otis Redding adja elő:

Eljátszotta a dalt a Byrds egykori énekese, Gene Clark is:

Néhány évvel később maga John Lennon is lemezre rögzítette:

 Átugorva a 21. századba, meghallgathatjuk Tracy Chapman előadásában:

Néhány éve egy nem akármilyen alkalommal is előadták gospel-változatát:

Az együttesre nem túlságosan jellemző felvétel, amelyben az akusztikus gitár és az orgona "viszi a prímet," miközben Alvin Lee szólógitárja a háttérbe szorul. Koncerteken nem szokták játszani, ám számomra kedves dal.

Most már éppen ideje egy 21. századi felvételt is megosztanom. A dal az egykori The Jam, majd a Style Council énekes-gitárosa, az angol Paul Weller kilencedik nagylemezéről való.

Egy élő akusztikus változat:

Ha már annyira visszamentünk az időben, maradjunk az ötvenes években, egy már akkor is több évtizedes dallal. Akinek túl gyors vagy netalán túl heves volt a múlt heti rock and roll, erre is táncolhat, a lüktető ritmus éppúgy erre sarkall, mint a szöveg, ami tulajdonképpen "felhívás keringőre." Cole Porter 1928-as szerzeményét először Ella Fitzgerald előadásában hallgathatjuk:

Sok-sok híresség mellett Louis Armstrong is elénekelte 1957-ben:

Az egyik nagy kedvencem Oscar Peterson (aki az imént Armstrongot kísérte) triójával is előadta a Cole Porter dalaiból összeállított egyik lemezén (1953-ban).

Nehogy azt higyétek, hogy egy "régi" számról van szó, íme egy friss felvételen is (tavaly év végén):

A mai napra mást terveztem, ám tegnapelőtt érkezett a hír, hogy elhunyt a rock and roll egyik ősatyja. Tisztelgésül Jerry Lee Lewis egyik dalát választottam, amelyet első televíziós fellépésén adott elő 1957-ben. Ez hozta meg számára a világhírnevet: az egyik legelső öntörvényű és féktelen rocksztár lett (beceneve a "Gyilkos.")  

Egy néhány évvel későbbi felvételen láthatjuk, miféle hangulat uralkodott koncertjein akkor, amikor ez az új irányzat fokozatosan meghódította a nyugati világ ifjúságát. 

Egyszer megkérdezte a Kedvesem, hogy vajon mi a szerelem (na jó, nem pontosan így fogalmazott, de legalább rímel). Igyekeztem válaszolni neki, bár úgy rémlik számomra, a szerelmet folyton tanuljuk. A nálam jóval tapasztaltabb Lou Reed hatvan felé járva elmélkedik a kérdésről 18. stúdió-lemezén, miután életművének jelentős része is erről szól. A dal egy élő változatát ajánlom (a végén több ismert szerelmes szám felelevenítésével). 

Ha valakit zavarnának a feliratok, íme egy másik, valamivel rövidebb, ugyancsak élő felvétel, amelynek végén Reed zenésztársaival évődik.