Egyik első nagy kedvencem kerül ma sorra. Annak idején a Dire Straits egyik lemeze vezetett be a rockzene világába (erről talán majd a másik blogba írok, ha ott sorra kerül). Középiskolás koromban sokat hallgattam őket, az osztályban is nagy kedvenc volt, bulikon rendszeresen szóltak számaik, sokat táncoltunk rájuk. Talán erre a mostani dalra jött össze az osztály első párja is (éppen nálunk, a negyediken). Az első rockkoncerten, amire emlékszem, szintén elhangzott legalább egy daluk (a Sultans of Swing). Egy helyi gitáros játszott a Bolyai alagsorában egy kis teremben, ahol néha tornaóráink voltak, és néptánc próbákat is tartottuk. Miért tetszett vajon annak idején ez a zene? Már a műfaj fontos volt: az általunk lenézett könnyed, egyszerű, felszínes, igénytelen diszkó helyett (akkoriban még nem is hallottunk például rapről vagy technoról) a rockzene sokkal komolyabbnak tűnt, például "rendes" hangszeres tudást igényelt. Mark Knopfler személyében egy valódi virtuóz gitáros szerepelt az együttesben, aki ráadásul különleges hangzást alakított ki, és kiváló dalokat írt. Ezek közt jó néhány lassú is akadt, amelyek az említett bulikon népszerűeknek bizonyultak. A Tunnel of Love azok közé tartozott, amelyekben többféle tempót is alkalmaznak, hossza ellenére cseppet sem unalmas (ilyen pl. a Telegraph Road is). Nem könnyű most hallgatni, annyi emléket hoz elő (például a kazetta tekergetéséről magnóval vagy akár kézzel, esetleg valamilyen írószerrel, hogy a megfelelő dalnál kezdődjön vagy arról, ahogyan a kids helyett mindig kiss-t énekeltem, pedig most egészen jól érthetőnek tűnik... meg persze az utóbbi évekről is: ehhez képest micsoda pocsék zenékre vagyok kénytelen táncolni időnként szalagavatókon.) Szóval nem tudom, hogy a zene szépségétől érzékenyülök el még most is avagy "csupán" azért, mert a régi időket idézi meg.

Két különböző videóklip után két koncertfelvétel következik 1980-ból és 1983-ból. Annak idején az utóbbit hallgattuk sokat.