A blog első bejegyzéseinek egyikében (több mint másfél éve) már szerepelt a Fleetwood Mac. Most ismét őket hallhatjátok. Bár a közeljövőben továbbra sem tervezek visszatérni valamely korábbi előadóhoz, az ő esetükben kivételt tettem. Ez a Fleetwood Mac ugyanis tulajdonképpen egy másik együttes, mint amelyik az 1960-as évek végén vált ismertté. Miután az akkori frontember, Peter Green belerokkant a különböző szerek használatába, és kilépett, zenéjük fokozatosan átalakult: az egykori angol blues-rock bandából az 1970-es évek közepére kaliforniai pop együttessé váltak. Két nagyszerű énekesnőjük egyben kiváló dalszerzőnek is bizonyult, ráadásul mindketten a párjukkal együtt zenélhettek. Bár az első sikereiket követően mind Stevie Nicks és Lindsey Buckingham, mind Christine McVie és John McVie elváltak, az együttes nem oszlott fel, képesek voltak továbbra is közösen alkotni. Legismertebb lemezük, minden idők egyik legnagyobb példányszámban elkelt albuma éppen a szakítás fájdalmát énekli meg, személyes, időnként egészen intim részletekkel tarkított dalaival, amelyek e kapcsolatok részeseinek érzéseiről, élményeiről: dühéről, kínjairól, eltérő nézőpontjairól számolnak be. Mindezt úgy sikerült megvalósítaniuk, hogy egyben a hallgatók számára is átélhető, ismerős tapasztalatokról számoltak be, és természetesen e mellé kiváló, eredeti megoldásokkal teli zenével szolgáltak. Mivel a blogban most éppen az 1980-as éveknél tartunk, egy későbbi lemezükhöz folyamodtam. Nem volt egyszerű dolgom, mert ezen is számos dal szól a szerelemről. Először a nemrég elhunyt Christine McVie egyik szerzeményét kívántam szerepeltetni itt, ám végül inkább a különleges hangú Stevie Nicks felvételére esett a választásom.
A lemez megjelenése utáni turnén is játszották:
Végül egy egészen különleges kései változat:
