Ezen a héten egy másik King következik. Albert King számos fehér blúz-zenészt (pl. Stevie Ray Vaughan) ihltető "gitárhős" egyik klasszikusát választottam.

John Mayall már a következő évben feldolgozta: harmadik lemezének nyitószáma volt. Itt mutatkozott be a 18 éves Mick Taylor, a Rolling Stones későbbi gitárosa.

Így szólt a dal 1970-ben King előadásában a legendás Filmore Eastben. Ezúttal valamivel hosszabban élvezhetjük King jellegzetes gitárjátékát.

Két évtizeddel később az idős King Gary Moore változatán is közreműködött: 

Ebben az időszakban a korábban elsősorban hard-rock gitárosként ismert ír zenész a blúz felé fordult. Koncertjein e heti dalunkat is játszotta:

Az utolsó változat Joe Bonamassa egy 2015-ös koncertjéről való:

Sajnos eddig túl kevés blúzt válogattam a blogba, pedig igencsak kedvelem a műfajt, és az előadók bizony gyakran osztogatnak párkapcsolati tanácsokat. Ezúttal a tragikus sorsú Tampa Red 1938-ból származó felvételét hallhatjátok.

A dal évtizedekkel később vált igazán ismertté, miután 1960-ban Freddie King is rögzítette. Nem akárkiről van szó: bár a "blues gitár három királya" (King) közül talán a legkevésbé ismert, másik két "társával" (Albert King és B. B. King) együtt a Rolling Stone magazin legfrissebb listáján a 25 legkiválóbb gitáros közt szerepel.

 Junior Wells először 1972-ben vette fel Buddy Guy társaságában:

Miután a meglehetősen hosszú felvétel akkor nem jelent meg, a szájharmonikás két évvel később kiadott lemezén látott napvilágot egy másik változat:

Egy 1996-os koncerten is eljátszotta az akkor már 61 éves zenész:

1977-ben Johnny Winter, Muddy Waters és a szájharmonikás James Cotton is előadták közös turnéjukon:

Muddy Waters 1981-es chicagói fellépésén ismét Johnny Winterrel együtt szerepelt, majd a folytatásban Buddy Miles is csatlakozott az If You Ever Been Mistreatedet énekelve 

Végül Eric Clapton előadásában is mellékelem:

Az 1967 végén rögzített dal a Blood Sweat and Tears első lemezéről való. Az album különlegessége a fúvósok szerepeltetése. Az együttes úttörő volt ezen a téren a rock zenében, sajátos hangzásuk a későbbiekben a védjegyükké vált. A dalt szerző és éneklő orgonista, Al Kooper hamarosan elhagyta a bandát, amely ezt követően könnyedebb, "eladhatóbb" zenét játszott, ennek megfelelően pedig jóval sikeresebbé vált.

Így hangzik a dal Gary Moore előadásában:

Nem vagyok benne biztos, hogy a mostani egyáltalán szerelmes dal-e. Mindenesetre egy kiváló alternatív country-rock együttes lemezéről származik. Ezzel az 1992-ben megjelent felvétellel egy időre búcsút veszek ebben a blogban a nyolcvanas évektől.

A múlt heti angol szinti-pop után egy amerikai rockegyüttes következik. Korábban a Traveling Wilburys legfiatalabb tagjaként találkozhattunk már az együttes névadójával, ezúttal saját együttese élén láthatjuk és hallhatjuk arról énekelni, hogy a várakozás a legnehezebb.

A dalt előadták az 1985-ös Live Aid alkalmával is:

Két évtizeddel később a Pearl Jam frontembere, Eddie Vedder énekelte velük a dalt:

Akik már ismerik ezt a blogot, tudják, hogy itt elsősorban rockzene hallható. Ezúttal kivételt teszek, hiszen egy szintetizátoros dal következik, amihez egy nagyon régi emlék fűződik. Az 1980-as évek végén Marosvásárhelyen nagyon nehezen lehetett bármiféle új zenéhez jutni, nekem viszont szerencsém volt. Egy unokatestvérem ugyanis néhány évvel korábban került ki az Egyesült Államokba, és amikor első alkalommal hazalátogatott, sok kazettát hozott magával. Talán a sajátjait hagyta nekem, talán átmásoltam őket, mindenesetre egy ideig rengeteg akkoriban nyugaton divatos szinti-popot hallgattam (pl. Yazoo, Erasure, Pet Shop Boys). Ezek közé tartozott a Depeche Mode is, amelynek erre a dalára jól emlékszem, pedig elég hamar leszoktam ezekről a zenékről, és a "komolyabb" rock-blues irányba tájékozódtam, ahol például "rendes" hangszereken játszottak.

Az e heti dalt tehát ajánlom unokatestvéremnek, aki azóta sem jött ismét haza, évtizedek óta semmit sem tudok róla (pedig annyi közös élményünk volt). Ajánlom megszállott Depeche Mode rajongó barátomnak, aki Angliában él ugyan, de a nyáron is éppen a budapesti koncertjük idején jött haza, hogy itt is láthassa őket. És ajánlom persze telhetetlen kedvesemnek (akinek "sohasem elég").

Ezt a változatot David Gahan mémesedett mozgásával nem hagyhattam ki.

Többek között egy női együttes is előadta a nagy sikerű számot:

A Cure fénykora az 1980-as évekre esik. Az angol alternatív rock együttes annak idején Magyarországon is nagyon népszerű volt, sokan utánozták sajátos stílusukat. Erre a hétre számos kiváló szerelmes daluk közül talán a leghíresebbet választottam.

Egy élő változat:

Hosszú idő után végre egy rendes blues felvételt hallhatunk a Fabulous Thunderbirds előadásában. A texasi együttes énekes-szájharmonikása Kim Wilson, míg gitárosa Stevie Ray Vaughan bátyja, Jimmie Vaughan volt, a dal pedig második lemezükről származik. 

A blog első bejegyzéseinek egyikében (több mint másfél éve) már szerepelt a Fleetwood Mac. Most ismét őket hallhatjátok. Bár a közeljövőben továbbra sem tervezek visszatérni valamely korábbi előadóhoz, az ő esetükben kivételt tettem. Ez a Fleetwood Mac ugyanis tulajdonképpen egy másik együttes, mint amelyik az 1960-as évek végén vált ismertté. Miután az akkori frontember, Peter Green belerokkant a különböző szerek használatába, és kilépett, zenéjük fokozatosan átalakult: az egykori angol blues-rock bandából az 1970-es évek közepére kaliforniai pop együttessé váltak. Két nagyszerű énekesnőjük egyben kiváló dalszerzőnek is bizonyult, ráadásul mindketten a párjukkal együtt zenélhettek. Bár az első sikereiket követően mind Stevie Nicks és Lindsey Buckingham, mind Christine McVie és John McVie elváltak, az együttes nem oszlott fel, képesek voltak továbbra is közösen alkotni. Legismertebb lemezük, minden idők egyik legnagyobb példányszámban elkelt albuma éppen a szakítás fájdalmát énekli meg, személyes, időnként egészen intim részletekkel tarkított dalaival, amelyek e kapcsolatok részeseinek érzéseiről, élményeiről: dühéről, kínjairól, eltérő nézőpontjairól számolnak be. Mindezt úgy sikerült megvalósítaniuk, hogy egyben a hallgatók számára is átélhető, ismerős tapasztalatokról számoltak be, és természetesen e mellé kiváló, eredeti megoldásokkal teli zenével szolgáltak. Mivel a blogban most éppen az 1980-as éveknél tartunk, egy későbbi lemezükhöz folyamodtam. Nem volt egyszerű dolgom, mert ezen is számos dal szól a szerelemről. Először a nemrég elhunyt Christine McVie egyik szerzeményét kívántam szerepeltetni itt, ám végül inkább a különleges hangú Stevie Nicks felvételére esett a választásom.

A lemez megjelenése utáni turnén is játszották:

Végül egy egészen különleges kései változat:

A múlt heti bejegyzést kifogásolták, amiért nem volt rendes szerelmes dal. Tulajdonképpen ez sem az, hiszen másról is, "többről" is szól. Ráadásul helyenként meglehetősen érzelgős -  pláne attól a Hobótól, aki a Stonestól rossz néven vette az Angie-t. A végén persze el is bohóckodja a számot, ami a nagyszerű gitárszólókkal, a többértelmű szöveggel együtt viszont így is emlékezetes. Éppen negyven éve jelent meg a ritka magyar konceptlemezek talán leghíresebbikén (egyben a legjobb magyar lemezek egyikén). Megboldogult legénykoromban mi is sokat énekeltük számos más, jóval "dögösebb" dalukkal együtt. A HBB talán az egyetlen magyar együttes volt, amelyet annak idején valamennyire ismertem és kedveltem. Meghatározó közösségi zenei élményem volt, amikor (valószínűleg) 1991 nyarán Anna napkor a Szent Anna tó fölött a nyeregben levő menedékházban először hallottam a Közép-európai hobo blues II-t néhány korombeli fiatal előadásában. De említhetném a Hey Joe sajátos feldolgozását Deák Bill Gyulával, vagy a házibulikon annyiszor szóló Tiltott gyümölcs című koncertlemezüket. Túlságosan elkalandoztam azonban a mostani felvételtől. Több évtized után éppen daruhajtogatás közben hallgattam újra, szóval: "Teérted hajtok..."

Egy további stúdió-, valamint két koncert-változat