A nyolcvanas évek a heavy metal fénykora volt. A műfaj képviselői általában nem a szerelemről énekeltek, ám akadnak olyan dalok, amelyeket ebbe a csoportba sorolhatunk. A Def Leppard slágere egy kemény riffel indít, de elsősorban közönségénekeltető refrénjéről híres. Talán nem kell szó szerint értelmezni, de valljuk be, van aki így (is) szereti.

A dal egy korabeli élő változatban:

Egy alkalommal hosszú heteken keresztül csupán az 1980-as évek dalai közül válogattam. Ez valahogy kimaradt, pedig kétségtelenül az évtized egyik legismertebb szerelmes dala volt. Nem akármilyen felvételről van szó: a különleges bevezető mellett például az egyedi gitáron játszott híres szóló, majd a közönség által rendszeresen énekelt kórus következik. Prince utolsó koncertjének utolsó dalaként is ezt adta elő.

I never meant to cause you any sorrow/ I never meant to cause you any pain/ I only wanted, one time, to see you laughing/ I only want to see you laughing/ In the purple rain

Egy korai és egy nagyjából két évtizeddel későbbi élő felvétel:

Így szólt Bruce Springsteen előadásában:

Eric Clapton együttese is eljátszotta:

Jeff Beck és Berth Hart igencsak emlékezetes felvétele (amelyen háttérénekesként Steven Tyler is közreműködött):

Ha valaki azt gondolná, hogy a dal nélkülözhetetlen kelléke a gitár, hallgassa csak Cory Henryt, aki egy szimfonikus zenekar kíséretével adja elő.

Martin Miller és Mark Lettieri is rögzítették:

Így szólt Eddie Vedder és az Earthlings koncertjén:

Végül pedig egy olasz zenész egyetlen billentyűs hangszerrel adja elő:

Nemrég ismertem meg ezt az amerikai "soft rock" együttest. Éppen ideje volt. :)

Megosztom veletek is ezt a dalukat:

Az e heti dal szövege meglehetősen különleges, nem igazán nevezhető szerelmes számnak. Mindenesetre a az egyik leggyönyörűbb rock felvétel, amely nem mellesleg a "szerelem nyarának" legsikeresebb dala is volt. Több mint két évvel a blog indulása után éppen ideje, hogy sorra kerüljön. Az angol együttes tagjai egy Bach-dallamot felhasználva érték el a légies, barokkos hangulatot, ami a dal sajátossága. Milyen mást dalt is küldhetne az ember szerelmének? A számhoz több korabeli videó is készült, és egy akkori koncertfelvételt is mellékelek.

Két feldolgozás 1983-ből és 1995-ből egy amerikai supergrouptól (akiknek billentyűsök nélkül, power ballad formában előadott változatáról egy koncerfelvételt is láthattok) és egy skót énekesnőtől:

Végül egy 2006-os felvétel, ahol az együttes szimfonikus kísérettel és kórussal támogatva adja elő a dalt:

Ez a dal a számomra a megunhatatlanok közé tartozik. Gondolom, nem sokan hallottak Magyarországon Kevin Coyne-ról, a brit rockzene egy különleges alakjáról, aki például festő és író is volt. Ezt a dalt még együttesével, a Sirennel rögzítette.

Ezt a dalt is John Mayall emlékének ajánlom, bár eredetileg Otis Rush rögzítette 1958-ban.

Ez volt a Bluesbreakers első lemezének nyitószáma, amelyen Clapton gitározott.

Még sokan feldolgozták, ugyanakkor Peter Green több alkalommal elismerte, hogy a (Santanának köszönhetően világhírűvé vált) Black Magis Woman című számát Otis Rush dala ihlette.

1977-ben például az Aerosmith játszotta el:

Stevie Ray Vaughan egy 1980-as koncerten rögzítette:

Gary Moore egy évtizeddel később játszotta el:

Koncerten is előadta:

Eric Clapton 1991-es turnéjának repertoárján is szerepelt:

Így szólt egy all star banda előadásában 1992-ben

Végül egy visszafogott akusztikus változat 1993-ból:

A héten hunyt el John Mayall, a "brit blues atyja". Talán senki sem tett annyit mint ő azért, hogy ez az Egyesült Államokban csupán egy szűk fekete bőrű közönséget vonzó műfaj az 1960-as évek második felében Angliában, majd világszerte is hallatlan népszerűségre tegyen szert. A Bluesbreakers nevű kísérő zenekarával készült lemezei a műfaj klasszikusai. Nehéz dolgom volt, amikor egyetlen dalt kellett választanom tőle, hiszen oly hatalmas a választék. Sokáig nem tudtam dönteni, végül egy kevésbé ismert lemeze mellett döntöttem. Ezen nem Eric Clapton, Peter Green, Mick Taylor vagy Harvey Mandel a gitáros, de továbbra is kiváló muzsikusok kísérik. Az 1971 végén felvett koncertlemezt már csupán saját neve alatt adta ki, annak idején sokat táncoltunk rá. A dal ráadásul nem is blues, és talán nem is igazi szerelmes szám, viszont Mayall saját szerzeménye (ígérem, jövő héten egy blues következik), amelyen a fúvósok mellett szájharmonikát is hallhatunk.

Ebben a nagy hőségben mi mást választhattam volna... Szóval ismét egy klasszikus - bár ebben az esetben a hőemelkedést nem az időjárás okozza. A Fever azok közé a dalok közé tartozik, amelyek egy feldolgozás révén váltak ismertté. Eredetileg a tragikus sorsú amerikai énekes, Little Willie John adta elő 1956-ban:

Bár az eredeti is sikert aratott, a Fever két évvel később vált igazán ismertté, amikor Peggy Lee felvette különleges változatát. Ezen módosított a szövegen és a visszafogott kíséretet elsősorban egy nagybőgő adta (amit némi dobolás és csettintés egészített ki).

Egy korabeli élő változat:

A további feldolgozásoknak se szeri se száma. Énekelte például Elvis Presley:

A The Cramps is rögzítette 1980-ban:

Buddy Guy blues énekes-gitáros is előadta:

Napjaink egyik ifjú üdvöskéje szintén elénekelte:

Aki eljutott idáig, megérdemli, hogy láthassa, miként adták elő a Muppet Show-ban:

Megint az utolsó pillanatban kellett változtatnom, ugyanis aggódnak értem. Amíg írok ide, addig nincs gond! Ennek "szemléltetésére" pedig mi mást választhattam volna, mint ezt a klasszikust. Annak idején a vásárhelyi Roller zenekar is játszotta (a Stones, Hendrix és mások dalai mellett). Nekik köszönhetem első - meglehetősen dicstelen - televíziós szereplésem, meg persze számos koncertélményem. Fiatalon, lelkesen a legnagyobb rajongójuk voltam. Ők sajnos néhány év után feloszlottak, felvételeik nem tudom, megvannak-e még valahol. Én mindenesetre még itt vagyok, emlékeztetni rájuk - és arra, hogy "nincsen semmi baj, szóljon hát a dal' (a híres riffel meg Rodgers jellegzetes, sokak által utánzott hangjával):

Koncertjeiken is elmaradhatatlan volt a szám. Az alábbiakban egy stúdióban, illetve az 1970-es Isle of Wight-i fesztiválon adják elő. Utóbbi a kor legnagyobb hasonló rendezvénye volt, amely nem csupán nézőszámban, de az ott előadók listájával is felülmúlta Woodstockot.

Érdekességként íme egy 1979-es disco-változat (amúgy ki nem állhatom ezt a stílust):

A következő évben Mike Oldfield adta elő:

Rod Stewart 1984-es változata erősen magán viseli a nyolcvanas évek jegyeit, és számomra elég idegesítő, de különlegességként ezt is mellékelem.

Végül ismét az eredeti énekessel hallhatjuk, aki ezúttal például Brian May és Slash kíséretével adja elő:

A dal nem csak szerelmes számként értelmezhető, hanem a gitáros visszatéréseként is a "gyökereihez", vagyis az 1960-as években általa is olyannyira kedvelt blueshoz. (Mindez abban az időben történt, amikor éppen felfedeztem a műfajt.) Miután hosszú éveken keresztül alapvetően kemény rockot játszott, megelégelve annak egyhangúságát, egy egész lemezt szentelt a bluesnak. Ezen fekete bőrű amerikai zenészeket is meghívott, akikkel közösen rögzítettek néhány klasszikust, de a legnagyobb sikert az általa jegyzett címadó dal aratta. Ilyen, amikor sír a gitár:

Akit esetleg zavarnak a háttérben zokogó vonósok, íme itt egy koncertváltozat (ahol szintetizátor biztosítja az alapot).

Az ír gitáros halála után angol kollégája játszotta el akusztikus gitáron a tiszteletére. A felvételen Steve Winwood orgonajátékát is hallhatjuk, és visszatérnek a fúvósok.