A múlt heti dal címét és refrénjét többféleképpen lehet értelmezni. Szerintem például úgy is, hogy a szerelmesek mindig szívesen vannak együtt, számíthatnak egymásra. Az idő és a szerelem viszonyáról már volt szó ebben a blogban - például itt. Az idő természetesen nagyon is számít. Közhelyeket felidézve: mi lehet fontosabb egy szerelmesnek, mint együtt lenni az egyetlenével? Mi többet adhat neki, mint saját magát, a közösen töltött időt? Az együttlét alkalmával az idő "elszalad" vagy éppen "megáll", szinte észrevétlenül telnek az órák. A várakozás alatt viszont alig "vánszorog" az idő, nem akar múlni. Erről persze szebben szólnak a dalok. Sokan énekelnek az időről a legnagyobbak közül is. Például a másik blogomban nemrég szerepelt együttes a sokak által a legjobb progresszív albumnak tartott lemezen vagy éppen a következő évben egy másik neves progresszív banda, egy évtizeddel később pedig a bbb-k nagymestere - a sort még hosszasan lehetne folytatni. Ezeket a számokat a múlt hetihez hasonlóan férfiak írták és adták elő, ezúttal a "másik" félhez folyamodok: egy hölgy énekel arról, hogy "nem számolja" az időt. Nem akárkiről van szó. Régi kedvencem, Sandy Denny 19 évesen szerezte e dalt. Az első, lemezen hallható változatát 1967-ben rögzítette, és a Strawbs együttessel közös albumára került.
A fenti felvétel csupán 1973-ban jelent meg, ám a dal demó formában zenészkörökben ísmert volt - még a tengerentúlon is. Judy Collins ezt hallva döntött úgy, hogy ő maga is rögzíti, sőt következő (1968-as) nagylemeze címadó dala is ez lett!
A dalt sokáig csupán a Fairport Convention 1969-es Unhalbricking című lemezéről ismertem. Valószínűleg a FSZEK erzsébetvárosi tagkönyvtárában jutottam hozzá: az ottani zeneszoba egykor a legfontosabb "beszerzőhelyem" volt. Az album meghatározó élményt jelentett számomra, rengeteget hallgattam, elbűvölt az énekesnő különleges hangja és a gyönyörű zene, a hangszerelés is.
A hozzá fűződő emlékeim miatt mindig is ez lesz a dal legkedvesebb változata. Sandy Denny azonban számos alkalommal rögzítette a számot ezt megelőzően és ezt követően is. A csupán 31 évesen elhunyt énekesnő utolsó koncertjének egyik utolsó dalaként is ez hangzott el.
Mostanáig nem tudtam, mennyire népszerű, sokan feldolgozták, számos filmben felhangzik, még a 21. században is. Elsőként a szintén különleges hangú és stílusú Nina Simonét hallhatjuk. Egy 1969-es koncertjén a szám felvezetéseként többek között az időről elmélkedik.
A görög Nana Mouskouri is elénekelte:
Aztán például Kate Wolf (1983-ban):
Barbara Dickson (1995-ben):
Eva Cassidy (2002-ben):
Car Power 2008-as változata igencsak különleges:
2008-ban Kate Rusby dalolta:
Egy döbbenetes előadás, amelyen az énekest csupán egy nagybőgő kíséri:
A belga duóhoz ez alkalommal dob, zongora és tangóharmonika is csatlakozik. Ez a változat a King Crimson másik blogban szereplő Islands című dalára emlékeztet.
2010-ben a 10 000 Maniacs is előadta:
Aztán Kristina Train:
Richard Thompson a Fairport Convention klasszikus felállásának gitárosa volt, akivel már találkozhattunk itt. Ő is játszotta a dalt:
Matthew Sweet és Susanna Hoffs 2015-ban adta elő:
2016-ban Rufus Wainwright énekelte:
A Lasses 2019-ben:
Egy szimfonikus változat 2022-ből:
Végül egy csupán néhány hete megjelent lemezről, az általam most felfedezett Lizz Wright előadásában:
