Amikor először olvastam a Travelling Wilburys-ről, nem akartam hinni a szememnek. Ennyi híresség együtt... ráadásul többen közülük korábban nem játszottak együttesben (vagy ha igen, akkor egyértelműen ők voltak a frontemberek). Akkoriban pedig még nem is ismertem Jeff Lynne munkásságát, és valószínűleg Tom Pettyről sem sokat tudtam. Szóval igazi Supergroup ez - bár a tagok már nagyrészt túl voltak karrierjük zenitjén. Az alábbi dalt elsősorban derűs hangulata miatt választottam (no meg azért is persze, mert az 1980-as évekből származik). Vidámságban meg jó zenékben bővelkedő új évet kívánok!
A George Harrison által jegyzett dalt Tom Petty is eljátszotta együttesével és Jeff Lynne-nal közösen a Harrison emlékére 2002-ben tartott koncerten.
Karácsony alkalmával egy rendkívüli számot kívántam megosztani, és mivel az 1980-as években járunk, mi más lehetett volna, mint a Police (illetve Sting) örökzöldje. Habár hatalmas siker volt, mindig is kedveltem ezt a dalt, amely nem csupán a slágerlistákon tartolt, de számos feldolgozása is készült. Egyik érdekessége, hogy a kiváló gitáros, Andy Summers gitárrészét Bartók Béla ihlette. A szövege sem szokványos: értelmezhető közönséges szerelmes dalként, a féltékenység himnuszaként, sőt akár az egykori kedves elvesztésébe beletörődni képtelen lírai én kétségbeesett vallomásaként is.
Akárhogyan is értelmezzük, számomra megunhatatlan. Szerencsére ők is sokszor előadták.
Ezt az akusztikus változatot elég hamar megismertem. Annak idején (kb, három évtizede) Vásárhelyen valaki megszerezte az egész Sting Unplugged koncertet videókazettán. Zenész ismerőseim nagyra értékelték, sokat tanulmányozták, hiszen az akkor már szólóban muzsikáló énekes-basszusgitáros kiválóan ötvözte a dallamos pop zenét a jazzes elemekkel. Egyszerre tudott népszerű és igényes lenni.
Végül egy fergeteges változat Bruce Springsteennel:
Az e heti dal az 1970-es évek végén indult "újhullám" kiemelkedő együttesének ötödik lemezéről származik, egyben David Byrne első valódi szerelmes száma.
A következő évben egy különleges koncertfilmben is előadták:
Az eddigi dalok többsége az 1960-70-es évekből származik, a másik blogomban pedig már több mint egy éve 1971-es lemezek szerepelnek. Ezért úgy döntöttem, hogy itt egy ideig az 1980-as évekből válogatok. Szóljon tehát egy dal a Roxy Music énekesének szólólemezéről, ahol Bryan Ferry a szerelem rabszolgájaként mutatkozik be.
Ferry még a dal megjelenésének évében elénekelte a Live Aid-en, ahol a gitárszólót David Gilmour játszotta.
Erre a hétvégére más kiszemeltem volt, aztán a közelmúlt eseményei nyomán egy különleges felvételt választottam. Egy házaspár utolsó közös lemezéről, majd ezt követő utolsó közös turnéjukról hallhatjátok az egyik legfájdalmasabb, legszomorúbb, legmegrázóbb dalt a szerelemről. Egy kapcsolat megannyi keserűsége, csalódása, bánata csapódik le ebben a néhány percben. Az egyszerű, mégis megragadó zene, a nyers, szókimondó, ugyanakkor költői és emelkedett szöveg, a kettejük által közösen énekelt szívszorító refrén vagy a két gyönyörű gitárszóló mind emlékezetessé teszik ezt a rendkívüli számot.
Where's the justice/ And where's the sense?/ When all the pain/Is on my side of the fence?
Egyik első nagy kedvencem kerül ma sorra. Annak idején a Dire Straits egyik lemeze vezetett be a rockzene világába (erről talán majd a másik blogba írok, ha ott sorra kerül). Középiskolás koromban sokat hallgattam őket, az osztályban is nagy kedvenc volt, bulikon rendszeresen szóltak számaik, sokat táncoltunk rájuk. Talán erre a mostani dalra jött össze az osztály első párja is (éppen nálunk, a negyediken). Az első rockkoncerten, amire emlékszem, szintén elhangzott legalább egy daluk (a Sultans of Swing). Egy helyi gitáros játszott a Bolyai alagsorában egy kis teremben, ahol néha tornaóráink voltak, és néptánc próbákat is tartottuk. Miért tetszett vajon annak idején ez a zene? Már a műfaj fontos volt: az általunk lenézett könnyed, egyszerű, felszínes, igénytelen diszkó helyett (akkoriban még nem is hallottunk például rapről vagy technoról) a rockzene sokkal komolyabbnak tűnt, például "rendes" hangszeres tudást igényelt. Mark Knopfler személyében egy valódi virtuóz gitáros szerepelt az együttesben, aki ráadásul különleges hangzást alakított ki, és kiváló dalokat írt. Ezek közt jó néhány lassú is akadt, amelyek az említett bulikon népszerűeknek bizonyultak. A Tunnel of Love azok közé tartozott, amelyekben többféle tempót is alkalmaznak, hossza ellenére cseppet sem unalmas (ilyen pl. a Telegraph Road is). Nem könnyű most hallgatni, annyi emléket hoz elő (például a kazetta tekergetéséről magnóval vagy akár kézzel, esetleg valamilyen írószerrel, hogy a megfelelő dalnál kezdődjön vagy arról, ahogyan a kids helyett mindig kiss-t énekeltem, pedig most egészen jól érthetőnek tűnik... meg persze az utóbbi évekről is: ehhez képest micsoda pocsék zenékre vagyok kénytelen táncolni időnként szalagavatókon.) Szóval nem tudom, hogy a zene szépségétől érzékenyülök el még most is avagy "csupán" azért, mert a régi időket idézi meg.
Két különböző videóklip után két koncertfelvétel következik 1980-ból és 1983-ból. Annak idején az utóbbit hallgattuk sokat.
A múlt heti után ismét egy amerikai duó egy évvel korábbi dala következik. Érdekessség, hogy azt nem a szerző, Paul Simon énekelte, hanem Art Garfunkel. A Bridge Over Troubled Water valóságos himnusz a szerelem erejéről, amelyet a gospel zongora tesz különlegessé. Bár ilyen hosszú számokat akkoriban nem volt szokás kislemezként megjelentetni, erre végül sor került. Hatalmas sikert aratott, igazi örökzölddé vált, az előadók öt Grammy-díjat kaptak érte. Se szeri se száma a feldolgozásoknak (egy internetes zenei oldalon 674-es számoltak össze), amelyeknek csupán egy töredékét mellékelem.
Nem sokkal a dal (és a hasonló című lemez) megjelenése után a duó feloszlott, ezt követően csupán néhány alkalommal léptek fel közösen. 1981-ban a New York-i Central Parkban több százezer ember előtt adott koncertjükön is természetesen felcsendült a dal.
Elvis Presley azonnal felvette a repertoárjába, és még legutolsó koncertjén is énekelte.
Chet Atkins és Jerry Reed instrumentális változata:
Tom Jones és Nancy Wilson egy televíziós műsorban adták elő:
A "rock and roll királya" után a "soul királynője" is előadta 1971-ben:
A következő évben Roy Orbison is elénekelte:
Jon Bon Jovi és Richie Sambora változata 1996-ból:
Johnny Cash és Fiona Apple 2002-ben vette fel.
A dal még 2017-ben is első helyet ért el az angol slágerlistán egy tragikus londoni tömbház-tűzesetet követő jótékonysági céllal felvett all-star változatban:
A Neal Morse Band különleges progresszív változata 2021-ből származik:
Egy újabb 1971-es amerikai dal Kenny Loggins és Jim Messina nagy sikerű bemutatkozó lemezéről:
A számos feldolgozás közül elsőként a kanadai Anne Murray változatát hallhatjátok, a szájharmonika mellett zokogó vonósokkal, az eredetinél is hangsúlyosabb countrys hangzással.
Még egy punk-rock banda is alkalmasnak vélte arra a dalt, hogy 1997-ben lemezre rögzítse:
Nicki Bluhm 2008-ban énekelte el:
Ugyancsak kanadai Elizabeth Shepherd, aki sajátos, jazzes változatát 2010-ben adta ki:
Egy másik észak-amerikai énekesnő is felvette a dalt 2010-ben:
A legendás blues gitáros-énekes Robert Johnson utolsó felvételeinek egyike a reménytelen, szívszaggató szerelemről (a dalban meg is nevezi kedvesét).
A dal elsősorban a Rolling Stones feldolgozása révén vált ismertté. Elsőként a nagyszerű 1969-es lemezükön szereplő (country-s elemeket tartalmazó) változatot hallhatjuk. Ezt követően az Ed Sullivan Showban láthatjuk őket.
Annak idején rengeteget hallgattam az egyik kedvenc lemezemen, az 1969-es turnén rögzített Get Yer Ya-Ya's Out-on:
A következő (1972-es) turnéjukon minden korábbinál hosszabban adták elő fúvós kísérettel és (a sajnos csupán öt évig velük játszó) Mick Taylor gyönyörű szólójával.
A Faces 1971-ben adta elő a dalt - gitáron az a Ron Wood játszik, aki néhány év múlva átvette Mick Taylor helyét a Stonesban. (Néhány órája pedig együtt voltak jelen az El Clásicon, ahol a Barcelona csapata mezén a Stones jelképét viselte.)
Tony McPhee akusztikus változata valamivel közelebb áll az eredetihez.
A Stones 1995 újra eljátszotta. Először egy élő felvételen láthatjuk őket, majd egy ugyanabban az évben kiadott lemezről is hallhatjuk a dalt,
Majdnem egy évtizeddel később Eric Clapton is eljátszotta Robert Johnson dalaiból összeállított lemezén. Ezúttal két élő változatot mellékeltem, ahol egyedül, illetve Doyle Bramhall II társaságában adja elő a dalt.