A szerelemtől már-már eszét vesztő férfi fájdalma egy elemi erejű bluesba foglalva. Elképesztő ahogyan az énekes időnként szinte szirénázó hangját a gitár hol lassú és finom, hol pedig gyors és szertelenül csapongó futamai kísérik, miközben a hátteret a visszafogott billentyűs biztosítja.

Érdemes egyedül, sötétben hallgatni, akár behunyt szemmel átélni a zene magával ragadó, megrázó erejét, ezt a keserű és bánatos, ugyanakkor felemelő és gyönyörű hangorgiát.

Először egy 1973-as Madison Square Gardenben felvett koncertről (A The Song Remains The Same című filmből):

Az eredeti stúdió felvétel sem kutya.

Számos "saját" dalhoz hasonlóan a Led Zeppelin ezt is jelentős részben mástól kölcsönözte - ezúttal a Moby Grape-től.

A szerelme után sóvárgó férfi dala.

Már ez a felvétel is feldolgozás, amelyekből még számos további született a későbbiekben.

A dal eredeti változata:

Az eredetileg az ötvenes évekből származó dal a szerelmes vágyódásáról Peter Green (és az "eredeti" Fleetwood Mac) előadásában.

A dal rövidebb változata kislemezen is megjelent, ehhez pedig egy korabeli televíziós felvétel is készült:

27 évvel később Gary Moore ír gitáros egy egész lemezt szentelt Green dalainak (Blues for Greeny). Ebből az alkalomból ő is rögzítette ezt a számot - egy koncertváltozatot csatolok. 

Egy újabb különleges hanggal megáldott dalszerző-énekes-gitáros hölgy dala következik. A Karib-szigeteken (Saint Kitts és Nevisen) született Joan Armatrading Angliában nőtt fel, az alábbi egyik leghíresebb felvétele.

Kedves emlékek kötnek az énekesnő felfedezéséhez egy zuglói lakásban valamikor évtizedekkel ezelőtt, amikor egyetemistaként nem volt hol laknom, és néhány hétre befogadott magához egy szinte vadidegen, akinek azóta sem tudtam igazából megköszönni, meghálálni jótettét. Találtam nála néhány olyan kazettát is, amiket nem ismertem, akkoriban faltam a zenét, így sokat hallgattam őket - köztük ezt a számomra akkor ismeretlen előadót, akinek sajátos hangja és természetesen zenéje is hamar megtetszett. 

Az amerikai énekes-gitáros-dalszerző a későbbiekben még sokat fog szerepelni ebben az összeállításban. Kezdetnek egy korai dalát választottam.

Az 1980-as évekre jellemző kissé erőteljes dobolás némiképp zavaró, de remélem így is tetszik nektek.

Ugyancsak 1967-es dal, egy alig 20 éves amerikai énekestől, akit néhány éve fedeztem fel. A műfaja talán pszichedelikus-folk, de a lényeg, hogy mostanában nagyon tetszik: zenéje, szövege, az énekes hangja egyaránt lenyűgöző.

John Lennon szerelem-himnusza, amelyet 1967-ben a szerelem nyara (Summer of Love) idején adtak elő az első, műholdak segítségével világszerte közvetített élő televízió-műsorban, amelyet több százmillió ember nézett.

Az alkalomra az együttestől egyszerű mondanivalóval bíró, könnyen megérthető dalt kértek. A felvétel a flower power, a hippi mozgalom egyik fő üzenetét hordozta: a szerelem képes mindent egyszerűen megoldani.

A dal felhasználja a francia himnuszt, Glen Miller In the Mood című klasszikusát, egy Bach darabot, angol népdalt, és több Beatles-dalt is. A refrént a dal végén számos hírességgel közösen énekelték (például Mick Jagger és Keith Richards a Rolling Stonesból, Keith Moon, a Who dobosa, Graham Nash a Hollies tagja). 

w

Legalább három-négy éven keresztül tervezek közzétenni hetente egy-egy szerelemről szóló dalt.

A változatosság kedvéért az első évben csak különböző előadóktól válogatok, utána viszont már jócskán lesznek ismétlődések. Ezek többnyire az általam kedvelt zenék közül származnak, de néha kissé elkalandozok, így talán valamivel változatosabb lesz az anyag. Érdekes "műfaj" ez, bizonyos együttesek, énekesek csak úgy ontják magukból a témához kapcsolódó dalokat, míg másoknál nem vagy csak elvétve fordul elő. Pedig az egyik legfontosabb emberi tapasztalatról, élményről van szó.

De félre az okoskodást, halljuk a dalokat!