Akik már ismerik ezt a blogot, tudják, hogy itt elsősorban rockzene hallható. Ezúttal kivételt teszek, hiszen egy szintetizátoros dal következik, amihez egy nagyon régi emlék fűződik. Az 1980-as évek végén Marosvásárhelyen nagyon nehezen lehetett bármiféle új zenéhez jutni, nekem viszont szerencsém volt. Egy unokatestvérem ugyanis néhány évvel korábban került ki az Egyesült Államokba, és amikor első alkalommal hazalátogatott, sok kazettát hozott magával. Talán a sajátjait hagyta nekem, talán átmásoltam őket, mindenesetre egy ideig rengeteg akkoriban nyugaton divatos szinti-popot hallgattam (pl. Yazoo, Erasure, Pet Shop Boys). Ezek közé tartozott a Depeche Mode is, amelynek erre a dalára jól emlékszem, pedig elég hamar leszoktam ezekről a zenékről, és a "komolyabb" rock-blues irányba tájékozódtam, ahol például "rendes" hangszereken játszottak.
Az e heti dalt tehát ajánlom unokatestvéremnek, aki azóta sem jött ismét haza, évtizedek óta semmit sem tudok róla (pedig annyi közös élményünk volt). Ajánlom megszállott Depeche Mode rajongó barátomnak, aki Angliában él ugyan, de a nyáron is éppen a budapesti koncertjük idején jött haza, hogy itt is láthassa őket. És ajánlom persze telhetetlen kedvesemnek (akinek "sohasem elég").
Ezt a változatot David Gahan mémesedett mozgásával nem hagyhattam ki.
Többek között egy női együttes is előadta a nagy sikerű számot:
