Akik már ismerik ezt a blogot, tudják, hogy itt elsősorban rockzene hallható. Ezúttal kivételt teszek, hiszen egy szintetizátoros dal következik, amihez egy nagyon régi emlék fűződik. Az 1980-as évek végén Marosvásárhelyen nagyon nehezen lehetett bármiféle új zenéhez jutni, nekem viszont szerencsém volt. Egy unokatestvérem ugyanis néhány évvel korábban került ki az Egyesült Államokba, és amikor első alkalommal hazalátogatott, sok kazettát hozott magával. Talán a sajátjait hagyta nekem, talán átmásoltam őket, mindenesetre egy ideig rengeteg akkoriban nyugaton divatos szinti-popot hallgattam (pl. Yazoo, Erasure, Pet Shop Boys). Ezek közé tartozott a Depeche Mode is, amelynek erre a dalára jól emlékszem, pedig elég hamar leszoktam ezekről a zenékről, és a "komolyabb" rock-blues irányba tájékozódtam, ahol például "rendes" hangszereken játszottak.

Az e heti dalt tehát ajánlom unokatestvéremnek, aki azóta sem jött ismét haza, évtizedek óta semmit sem tudok róla (pedig annyi közös élményünk volt). Ajánlom megszállott Depeche Mode rajongó barátomnak, aki Angliában él ugyan, de a nyáron is éppen a budapesti koncertjük idején jött haza, hogy itt is láthassa őket. És ajánlom persze telhetetlen kedvesemnek (akinek "sohasem elég").

Ezt a változatot David Gahan mémesedett mozgásával nem hagyhattam ki.

Többek között egy női együttes is előadta a nagy sikerű számot:

A Cure fénykora az 1980-as évekre esik. Az angol alternatív rock együttes annak idején Magyarországon is nagyon népszerű volt, sokan utánozták sajátos stílusukat. Erre a hétre számos kiváló szerelmes daluk közül talán a leghíresebbet választottam.

Egy élő változat:

Hosszú idő után végre egy rendes blues felvételt hallhatunk a Fabulous Thunderbirds előadásában. A texasi együttes énekes-szájharmonikása Kim Wilson, míg gitárosa Stevie Ray Vaughan bátyja, Jimmie Vaughan volt, a dal pedig második lemezükről származik. 

A blog első bejegyzéseinek egyikében (több mint másfél éve) már szerepelt a Fleetwood Mac. Most ismét őket hallhatjátok. Bár a közeljövőben továbbra sem tervezek visszatérni valamely korábbi előadóhoz, az ő esetükben kivételt tettem. Ez a Fleetwood Mac ugyanis tulajdonképpen egy másik együttes, mint amelyik az 1960-as évek végén vált ismertté. Miután az akkori frontember, Peter Green belerokkant a különböző szerek használatába, és kilépett, zenéjük fokozatosan átalakult: az egykori angol blues-rock bandából az 1970-es évek közepére kaliforniai pop együttessé váltak. Két nagyszerű énekesnőjük egyben kiváló dalszerzőnek is bizonyult, ráadásul mindketten a párjukkal együtt zenélhettek. Bár az első sikereiket követően mind Stevie Nicks és Lindsey Buckingham, mind Christine McVie és John McVie elváltak, az együttes nem oszlott fel, képesek voltak továbbra is közösen alkotni. Legismertebb lemezük, minden idők egyik legnagyobb példányszámban elkelt albuma éppen a szakítás fájdalmát énekli meg, személyes, időnként egészen intim részletekkel tarkított dalaival, amelyek e kapcsolatok részeseinek érzéseiről, élményeiről: dühéről, kínjairól, eltérő nézőpontjairól számolnak be. Mindezt úgy sikerült megvalósítaniuk, hogy egyben a hallgatók számára is átélhető, ismerős tapasztalatokról számoltak be, és természetesen e mellé kiváló, eredeti megoldásokkal teli zenével szolgáltak. Mivel a blogban most éppen az 1980-as éveknél tartunk, egy későbbi lemezükhöz folyamodtam. Nem volt egyszerű dolgom, mert ezen is számos dal szól a szerelemről. Először a nemrég elhunyt Christine McVie egyik szerzeményét kívántam szerepeltetni itt, ám végül inkább a különleges hangú Stevie Nicks felvételére esett a választásom.

A lemez megjelenése utáni turnén is játszották:

Végül egy egészen különleges kései változat:

A múlt heti bejegyzést kifogásolták, amiért nem volt rendes szerelmes dal. Tulajdonképpen ez sem az, hiszen másról is, "többről" is szól. Ráadásul helyenként meglehetősen érzelgős -  pláne attól a Hobótól, aki a Stonestól rossz néven vette az Angie-t. A végén persze el is bohóckodja a számot, ami a nagyszerű gitárszólókkal, a többértelmű szöveggel együtt viszont így is emlékezetes. Éppen negyven éve jelent meg a ritka magyar konceptlemezek talán leghíresebbikén (egyben a legjobb magyar lemezek egyikén). Megboldogult legénykoromban mi is sokat énekeltük számos más, jóval "dögösebb" dalukkal együtt. A HBB talán az egyetlen magyar együttes volt, amelyet annak idején valamennyire ismertem és kedveltem. Meghatározó közösségi zenei élményem volt, amikor (valószínűleg) 1991 nyarán Anna napkor a Szent Anna tó fölött a nyeregben levő menedékházban először hallottam a Közép-európai hobo blues II-t néhány korombeli fiatal előadásában. De említhetném a Hey Joe sajátos feldolgozását Deák Bill Gyulával, vagy a házibulikon annyiszor szóló Tiltott gyümölcs című koncertlemezüket. Túlságosan elkalandoztam azonban a mostani felvételtől. Több évtized után éppen daruhajtogatás közben hallgattam újra, szóval: "Teérted hajtok..."

Egy további stúdió-, valamint két koncert-változat

Nem tudom, hogy szerelmes dalnak számít-e az e heti, de szerettem volna egy felvételt a Pat Metheny Group-tól. Az együttes az 1970-es évek végétől adott ki nagyszerű lemezeket. Eben a dalban feltűnő a korszakban ismét népszerűvé váló brazil szamba hatása, amit az ütősökön és háttérvokálban közreműködő Nana Vasconcelos is biztosít. Metheny szintetizátorhoz csatlakoztatott gitáron képes trombitához hasonló hangokat elérni.

Koncertjeiken is rendszeresen előadták a dalt:

Végül egy lengyel énekesnő feldolgozásában is hallhatjuk egy koncertről, ahol vendégként Metheny kíséri őt.

Az R. E. M. az 1980-as évek amerikai alternatív rockzenéjének kiemelkedő együttese volt, a következő évtizedben pedig már világhírre tett szert. Az e heti felvétel 1988-as lemezükről való. Különlegessége, hogy az énekesen kívül csak a mandolin, a basszusgitár és a harmonika hangjait halljuk benne. Michael Stipe többek között arról énekel, ahogyan a kedvese összekoccanó fogakkal alszik el.

Egy korabeli koncertfelvétel Londonból.

Amikor először olvastam a Travelling Wilburys-ről, nem akartam hinni a szememnek. Ennyi híresség együtt... ráadásul többen közülük korábban nem játszottak együttesben (vagy ha igen, akkor egyértelműen ők voltak a frontemberek). Akkoriban pedig még nem is ismertem Jeff Lynne munkásságát, és valószínűleg Tom Pettyről sem sokat tudtam. Szóval igazi Supergroup ez - bár a tagok már nagyrészt túl voltak karrierjük zenitjén. Az alábbi dalt elsősorban derűs hangulata miatt választottam (no meg azért is persze, mert az 1980-as évekből származik). Vidámságban meg jó zenékben bővelkedő új évet kívánok!

A George Harrison által jegyzett dalt Tom Petty is eljátszotta együttesével és Jeff Lynne-nal közösen a Harrison emlékére 2002-ben tartott koncerten.

még vannak feldolgozások

Karácsony alkalmával egy rendkívüli számot kívántam megosztani, és mivel az 1980-as években járunk, mi más lehetett volna, mint a Police (illetve Sting) örökzöldje. Habár hatalmas siker volt, mindig is kedveltem ezt a dalt, amely nem csupán a slágerlistákon tartolt, de számos feldolgozása is készült. Egyik érdekessége, hogy a kiváló gitáros, Andy Summers gitárrészét Bartók Béla ihlette. A szövege sem szokványos: értelmezhető közönséges szerelmes dalként, a féltékenység himnuszaként, sőt akár az egykori kedves elvesztésébe beletörődni képtelen lírai én kétségbeesett vallomásaként is.

Akárhogyan is értelmezzük, számomra megunhatatlan. Szerencsére ők is sokszor előadták.

Ezt az akusztikus változatot elég hamar megismertem. Annak idején (kb, három évtizede) Vásárhelyen valaki megszerezte az egész Sting Unplugged koncertet videókazettán. Zenész ismerőseim nagyra értékelték, sokat tanulmányozták, hiszen az akkor már szólóban muzsikáló énekes-basszusgitáros kiválóan ötvözte a dallamos pop zenét a jazzes elemekkel. Egyszerre tudott népszerű és igényes lenni.

Végül egy fergeteges változat Bruce Springsteennel:

Az e heti dal az 1970-es évek végén indult "újhullám" kiemelkedő együttesének ötödik lemezéről származik, egyben David Byrne első valódi szerelmes száma.

A következő évben egy különleges koncertfilmben is előadták: