Időnként bizony úgy érezzük, hogy nem felelünk meg a másiknak, kevesek vagyunk számára - vagy éppen fordítva: ő nem illik hozzánk, nem "jó" nekünk. A keserves kiábrándulás dalát először Dee Dee Warwick énekelte el 1963-ban:

Jóval sikesebb volt Betty Everett változata ugyanebből az évből:

A következő esztendőben a Swinging Blues Jeans játszotta el:

Linda Ronstadt 1974-es lemezén szintén hallható, de koncerjein már korábban is énekelte. Dala az amerikai slágerlista első helyét is elérte.

Egy újabb dal következik a szerelmi bánatot hordozó férfiről. Eredetileg 1957-ben rögzítették.

A szám elsősorban Eric Clapton előadásában vált ismertté. Így adták elő Freedie Kinggel közösen:

Clapton a Band minap is megidézett búcsúkoncertjén is eljétszotta:

Aztán a következő évben egy tv-felvételre is ezt választotta:

1981-ben Jeff Beckkel együtt adta elő:

Végül pedig már a 21. században Joe Bonamassa társaságában is felvették:

A mostani dal a fiatalon elhunyt Jeff Buckely egyetlen lemezéről való. Míg a szerelmes számok időnként inkább a rockzenei repertoár valamiféle kötelező darabjaiként hangzanak el, amikor az előadó valamiféle pózba vágja magát, ebben az esetben szó sincs erről. Jeff Buckley kegyetlenül őszinte és megrázó vallomása az elhagyott és szerelme után vágyakozó, kétségbeesett, de mégis reménykedő, értetetlen, de mégis megvilágosodott férfié.

Too deaf, dumb and blind to see the damage I've done/ Sweet lover, you should've come over

Két élő változat:

Ezúttal egy meglehetősen lágy dal következik arról, hogy a lírai én mennyire hiányolja kedvesét:

Élő változat:

Az angol énekes-gitáros pszichedelikus folk műfajba sorolható dala a kitűnő Stormcock lemezről: 

Stevie Nicks dala a Fleetwood Mac 1979-es lemezén jelent meg. Nem egészen világos, hogy pontosan miről meg kiről szól, de az kétségtelen, hogy a szerelemről is hallhatunk benne. Időnként csodálkozom rajta, hogy ezek a zenék annyira kimentek a divatból, ráadásul viszonylag "könnyen emészthető" pop muzsikáról van szó. Mire lehetne például ennél jobban táncolni?

A dal vágatlan változata jóval hosszabb:

Egy próbán készült felvétel:

Két évvel később Stevie Nicks már saját koncertjén adta elő:

Most hunyt el Bobby Whitlock. Az amerikai énekes, billentyűs, dalszerző elsősorban a Derek and the Dominoes tagjaként volt ismert. Halálával az egykori együttesből már csak Eric Clapton van életben. Whitlock ugyanakkor saját lemezeket is adott ki. Ezek egyikéről választottam egy dalt, amelyen a már réges régen eltávozott Duane Allman gitárjátékát is hallhatjuk (bár van ahol arról írnak, hogy az álnéven szereplő zenész nem Allman, hanem Clapton).

A Boston bemutatkozó lemeze annak idején hatalmas siker volt. Nyitószáma a hetvenes évek egyik nagy slágere. Biztosan ismerős:

Korabeli élő változat:

Ha valaki hiányolná az 1980-as évek szintipopját, hét itt van a Depeche Modeból kivált Vince Clark első dala, amelyet már a Yazoo tagjaként vett fel. Mi másról szólhat, mint arról, hogy a szerelmeseknek csakis egymásra van szükségük.

A dal érdekessége, hogy miután az eredeti is hatalmas sikert aratott, a következő évben egy különleges, a capella feldolgozása került a slágerlisták élére. Az előző videóklip is elég "érdekes", de ehhez tényleg nehéz szavakat találni. A további feldolgozásoktól ezúttal megkíméllek benneteket.

Nem tudom, szerepelt-e már a blogban olasz progresszív muzsika, de mára ennek is eljött az ideje, hiszen a szerelem újra és újra győzedelmeskedik. A blogban szintén nem túl gyakori a fuvola csakúgy, mint a kétnyelvű szöveg, meg a tagok mulatozása (idétlenkedése) a dal végén. Remélem, ezeket is értékelitek.