Minden hétre legalább egy szerelmes dal

Minden hétre legalább egy szerelmes dal

Pearl Jam: Won't Tell (2024)

2024. május 12. - László Andor

Az e heti dal több szempontból időszerű. Például azért, mert csupán néhány hete jelent meg a Pearl Jam legújabb lemezén, a Dark Matteren. Ezt 33 évvel (ismerős szám) azután adták ki, hogy Ten című első albumukkal berobbantak. Frontemberük hatvan éves, ám továbbra is kiváló zenével lepnek meg minket, és éppen most indultak világkörüli turnéra. Mindenkinek ajánlom a teljes lemezt.

"You can find me here/ Waiting for your message to come/ Can you heal? Can you feel/ The chains in my heart?"

 

Sandy Denny: Who Knows Where the Time Goes (1967)

A múlt heti dal címét és refrénjét többféleképpen lehet értelmezni. Szerintem például úgy is, hogy a szerelmesek mindig szívesen vannak együtt, számíthatnak egymásra. Az idő és a szerelem viszonyáról már volt szó ebben a blogban - például itt. Az idő természetesen nagyon is számít. Közhelyeket felidézve: mi lehet fontosabb egy szerelmesnek, mint együtt lenni az egyetlenével? Mi többet adhat neki, mint saját magát, a közösen töltött időt? Az együttlét alkalmával az idő "elszalad" vagy éppen "megáll", szinte észrevétlenül telnek az órák. A várakozás alatt viszont alig "vánszorog" az idő, nem akar múlni. Erről persze szebben szólnak a dalok. Sokan énekelnek az időről a legnagyobbak közül is. Például a másik blogomban nemrég szerepelt együttes a sokak által a legjobb progresszív albumnak tartott lemezen vagy éppen a következő évben egy másik neves progresszív banda, egy évtizeddel később pedig a bbb-k nagymestere - a sort még hosszasan lehetne folytatni. Ezeket a számokat a múlt hetihez hasonlóan férfiak írták és adták elő, ezúttal a "másik" félhez folyamodok: egy hölgy énekel arról, hogy "nem számolja" az időt. Nem akárkiről van szó. Régi kedvencem, Sandy Denny 19 évesen szerezte e dalt. Az első, lemezen hallható változatát 1967-ben rögzítette, és a Strawbs együttessel közös albumára került.

A fenti felvétel csupán 1973-ban jelent meg, ám a dal demó formában zenészkörökben ísmert volt - még a tengerentúlon is. Judy Collins ezt hallva döntött úgy, hogy ő maga is rögzíti, sőt következő (1968-as) nagylemeze címadó dala is ez lett!

A dalt sokáig csupán a Fairport Convention 1969-es Unhalbricking című lemezéről ismertem. Valószínűleg a FSZEK erzsébetvárosi tagkönyvtárában jutottam hozzá: az ottani zeneszoba egykor a legfontosabb "beszerzőhelyem" volt. Az album meghatározó élményt jelentett számomra, rengeteget hallgattam, elbűvölt az énekesnő különleges hangja és a gyönyörű zene, a hangszerelés is.

A hozzá fűződő emlékeim miatt mindig is ez lesz a dal legkedvesebb változata. Sandy Denny azonban számos alkalommal rögzítette a számot ezt megelőzően és ezt követően is. A csupán 31 évesen elhunyt énekesnő utolsó koncertjének egyik utolsó dalaként is ez hangzott el.

Mostanáig nem tudtam, mennyire népszerű, sokan feldolgozták, számos filmben felhangzik, még a 21. században is. Elsőként a szintén különleges hangú és stílusú Nina Simonét hallhatjuk. Egy 1969-es koncertjén a szám felvezetéseként többek között az időről elmélkedik.

A görög Nana Mouskouri is elénekelte:

Aztán például Kate Wolf (1983-ban):

Barbara Dickson (1995-ben):

Eva Cassidy (2002-ben):

Car Power 2008-as változata igencsak különleges:

2008-ban Kate Rusby dalolta:

Egy döbbenetes előadás, amelyen az énekest csupán egy nagybőgő kíséri:

A belga duóhoz ez alkalommal dob, zongora és tangóharmonika is csatlakozik. Ez a változat a King Crimson másik blogban szereplő Islands című dalára emlékeztet.

 2010-ben a 10 000 Maniacs is előadta:

Aztán Kristina Train:

Richard Thompson a Fairport Convention klasszikus felállásának gitárosa volt, akivel már találkozhattunk itt. Ő is játszotta a dalt:

Matthew Sweet és Susanna Hoffs 2015-ban adta elő:

2016-ban Rufus Wainwright énekelte:

A Lasses 2019-ben:

Egy szimfonikus változat 2022-ből:

Végül egy csupán néhány hete megjelent lemezről, az általam most felfedezett Lizz Wright előadásában:

The Byrds: She Don't Care About Time (1965)

A dalt elsőként az 1960-as évek közepének talán legjelentősebb amerikai együttese, a Byrds vette lemezre. A felvétel érdekessége Roger McGuinn 12 húros gitáron előadott szólója, amely Johann Sebastian Bach egyik (BWV 147-es jegyzékszámú) korálját eleveníti fel. Ugyanakkor a gyönyörű dallam és Clark lírai szövege is különlegessé teszi a számot.

Hallways and staircases everyday to climbTo go up to my white walled room out on the end of timeWhere I can be with my love for she is all that is mineAnd she'll always be there, my love don't care about time

A dalt később szerzője, Gene Clark egyik szólólemezére is rögzítette. Itt egészen más a hangulata: jóval visszafogottabb, líraibb, hangszerelése is eltérő.

Carla Olson 2013-as lemezén Richie Furay-vel közösen adta elő. Ők az eredeti változatot idézik meg:

 

Derek and the Dominos: Why Does Love Got To Be So Sad (1970)

Az előző napokban nem voltam valami virágos jókedvemben, nem igen tudtam zenét hallgatni, ezért a mostani választás nem ígérkezett egyszerűnek. De mi mást hozhattam volna, mint a reménytelen, szomorú szerelem, a fájdalom és a kétségbeesett düh dalát, melyet oly megrázó módon adtak elő több mint fél évszázaddal ezelőtt a Derek and the Dominos tagjai. Sajnos több alkalommal is módomban állt megtapasztalni ezt a kiszolgáltatottságot, tehetetlenséget, így a már régóta ismert és kedvelt szám idővel mélyen megérintett. A lemezről, amelyen megjelent, a másik blogomban már írtam, és itt is idéztem már. A dal eredeti változatán a huszonöt évesen balesetben elhunyt legendás amerikai gitáros, Duane Allman is közreműködik, Claptonnal folytatott "párbajuk" igazán különlegessé teszi a felvételt. A dal végén a csalódottság enyhül, mintha a harag is feloldódna, a lírai én pedig belenyugszik a helyzetbe. Mára már magam is némiképp megbékélve és reménykedve hallgatom a hallgatnivalót és nézem a néznivalót.

Egy időben ezt a koncertváltozat hallgattam sokat, valamivel lazábban kezdődik, ugyanakkor nem kevésbé erőteljes (bár itt Duane Allman hiányzik).

 

Leonard Cohen: Suzanne (1967)

A héten volt a költészet napja, erre kívántam itt is emlékezni. Korábban már szerepelt a blogban például József Attila vagy Szergej Jeszenyin csakúgy, mint a néhány éve irodalmi Nobel-díjat elnyerő Bob Dylan. Választásom így a kanadai költőre esett. A Suzanne eredetileg 1966-ban versként jelent meg. Elsőként Judy Collins vette lemezre, majd hamarosan követte ezt Noel Harrison változata (ebben az időben a fiatal Bruce Springsteen is énekelte akkori együttesével a The Castiles-szel).

And you want to travel with her, and you want to travel blindAnd then you know that she will trust youFor you've touched her perfect body with your mind

A következő évben Cohen első lemezén már maga is felvette. Ha jól emlékszem, a morvaországi Ivančice városában hallottam először valamikor az 1990-es évek közepén. Egy környezetvédő találkozón egy holland fiú énekelte és gitározta. Cohen felvételét jóval később tudtam megszerezni.

1976-ban közösen is előadták Judy Collins-szal:

Rengetegen feldolgozták.

1969-ben Nina Simone:

Három évtizeddel később Diane Reeves:

2005-ben az ausztrál Nick Cave adta elő:

2022-ben egy Cohen emlékére kiadott lemezen Bill Frisell gitározott és Gregory Porter énekelt.

Marshall Tucker Band: I Heard it on a Love Song (1977)

Erre a hétre ismét egy amerikai előadót választottam. Az 1970-es évek egyik ismert southern rock bandája zenéjébe countrys, jazzes elemeket is vegyít. Ez a nótájuk aratta annak idején a legnagyobb sikert, és még fuvolát is hallhatunk benne.

Sokat turnéztak, így e dalról is számos élő felvétel készült. Ezek közül láthattok egyet:

B B King: Sweet Little Angel (1956)

Végül a három bluesgitáros King közül a leghíresebb következik. Én is őt ismertem először. Lucille-jának jellegzetes hangja már a korai bulijainkon is felcsendült. Erre a hétre egyik első nagy sikerét választottam.

Egy nagyszerű koncertlemezén így szólt:

Évtizedeken keresztül játszotta el újra és újra:

Itt egy különösen parádés felállásban adják elő:

A legújabb változatban további nagyszerű gitárosokkal ismerkedhetünk meg:

Albert King: Oh Pretty Woman (1966)

Ezen a héten egy másik King következik. Albert King számos fehér blúz-zenészt (pl. Stevie Ray Vaughan) ihltető "gitárhős" egyik klasszikusát választottam.

John Mayall már a következő évben feldolgozta: harmadik lemezének nyitószáma volt. Itt mutatkozott be a 18 éves Mick Taylor, a Rolling Stones későbbi gitárosa.

Így szólt a dal 1970-ben King előadásában a legendás Filmore Eastben. Ezúttal valamivel hosszabban élvezhetjük King jellegzetes gitárjátékát.

Két évtizeddel később az idős King Gary Moore változatán is közreműködött: 

Ebben az időszakban a korábban elsősorban hard-rock gitárosként ismert ír zenész a blúz felé fordult. Koncertjein e heti dalunkat is játszotta:

Az utolsó változat Joe Bonamassa egy 2015-ös koncertjéről való:

Tampa Red: Love With a Feeling (1938)

Sajnos eddig túl kevés blúzt válogattam a blogba, pedig igencsak kedvelem a műfajt, és az előadók bizony gyakran osztogatnak párkapcsolati tanácsokat. Ezúttal a tragikus sorsú Tampa Red 1938-ból származó felvételét hallhatjátok.

A dal évtizedekkel később vált igazán ismertté, miután 1960-ban Freddie King is rögzítette. Nem akárkiről van szó: bár a "blues gitár három királya" (King) közül talán a legkevésbé ismert, másik két "társával" (Albert King és B. B. King) együtt a Rolling Stone magazin legfrissebb listáján a 25 legkiválóbb gitáros közt szerepel.

 Junior Wells először 1972-ben vette fel Buddy Guy társaságában:

Miután a meglehetősen hosszú felvétel akkor nem jelent meg, a szájharmonikás két évvel később kiadott lemezén látott napvilágot egy másik változat:

Egy 1996-os koncerten is eljátszotta az akkor már 61 éves zenész:

1977-ben Johnny Winter, Muddy Waters és a szájharmonikás James Cotton is előadták közös turnéjukon:

Muddy Waters 1981-es chicagói fellépésén ismét Johnny Winterrel együtt szerepelt, majd a folytatásban Buddy Miles is csatlakozott az If You Ever Been Mistreatedet énekelve 

Végül Eric Clapton előadásában is mellékelem:

 

Blood Sweat and Tears: I Love You More Than You'll Ever Know (1968)

Az 1967 végén rögzített dal a Blood Sweat and Tears első lemezéről való. Az album különlegessége a fúvósok szerepeltetése. Az együttes úttörő volt ezen a téren a rock zenében, sajátos hangzásuk a későbbiekben a védjegyükké vált. A dalt szerző és éneklő orgonista, Al Kooper hamarosan elhagyta a bandát, amely ezt követően könnyedebb, "eladhatóbb" zenét játszott, ennek megfelelően pedig jóval sikeresebbé vált.

Így hangzik a dal Gary Moore előadásában:

süti beállítások módosítása