Ezennel rendkívüli kiadással jelentkezünk. Ugyanis akad egy olyan felvétel, amely a mellé választott rajzfilmrészlet révén kapcsolódik az előző dal videójához, ám zeneileg nem igazán komoly. Valamiféle laza jammelés eredményeként születhetett, és csak évtizedekkel később adták ki. Ugyanakkor nem akármilyen előadók működnek közre. Captain Beefheart énekel, és talán ő felel a sajátos szövegért is, míg gitáron például Frank Zappa kíséri. Szóval kihagyni sem akartam, de a "rendes" heti dalok közé sem kívántam felvenni. Itt van tehát a kóbor macska (miattam meg nem kell aggódni, akármerre kódorgok egyedül (hegyen-völgyön vagy éppen könyvtárban)):
Erre az alkalomra mi mást választhattam volna, mint Nina Simone első nagylemezének dalát, ami három évtizeddel később vált híressé. Akkor készült hozzá az alábbi videó is. Bár egy igazi sztenderdről van szó, amit Nat King Cole-tól Frank Sinatrán és Tony Bennetten keresztül George Michaelig és egészen Usherig rengetegen elénekeltek, ezúttal csak Simone előadásában hallhatjátok.
Egy hosszabb változat:
Az énekesnő zongorán is tudott játszani:
Végül a Montreux-i fesztiválon láthatjuk őt előadni a dalt
Miután a héten szomorú hírt kaptam, ismét egy vidám dalt választottam. Zeneileg mindenképpen az, habár a szöveg a szerelem megpróbáltatásairól is szól, a refrén szerint pedig "Bárcsak tudtam volna fiatalabban azt, amit most tudok." És hát valljuk be, mi is követtünk el hibákat meggondolatlanság, elhamarkodottság, türelmetlenség, ha úgy tetszik, tudatlanság miatt. Szóval van mit tanulnunk, ahogyan a dalban is hallhatjuk Ron Woodtól. Meglepő módon ugyanis nem Rod Stewart, és nem is Ronnie Lane énekli a Faces utolsó lemezének címadó dalát.
Lane viszont már a következő évben elénekelte egy hangulatos élő felvételen, melynek végén egy hölgy kánkánt táncol (amiről a dalban is szó van).
Rod Stewart az eredeti változathoz képest egy negyedszázaddal később rögzítette tisztelgésként egykori zenésztársa, a nemrégiben elhunyt Ronnie Lane előtt.
Koncerten is előadta a Corrs társaságában
2004-ben Ronnie Lane emlékére rendeztek koncertet a Royal Albert Hallban, és az Ooh La la sem maradhatott el. Paul Weller énekelt, de Ron Wood is beszállt időnként, miközben a táncos lányok sem fogták vissza magukat.
Az amerikai indie rock együttes, a Silkworm 2000-ban adta elő:
Két évvel később a Young Dubliners következett:
2003-ban a bendzsón is játszó Danny Barnes lemezére került fel a dal:
Punk zenészek is előadták 2012-ben:
A következő évben a Counting Crows
2014-ben a Hey Rosetta füttyszólóval fűszerezte előadását::
A Manchester Orchestra változata jóval visszafogottabb, lassabb tempóban és csupán két akusztikus gitárral játszották el. Ezzel az egész dal hóval búsabb hangulatot kap.
Az eredetihez jóval közelebb áll az amerikai Redbird feldolgozása
Továbbra is a múlt heti kérdésnél maradva, íme egy újabb kiváló előadó közismert dala. Az ír énekes annyi más hatvanas évekbeli zenészhez hasonlóan egy együttesben (a Them-ben) vált ismertté, majd szólókarrierbe kezdett. AZ alábbi az első saját néven felvett ismert felvétele. Morrison lassan betölti a 80. életévét, de most is folyamatosan jelennek meg lemezei. Kétségkívül a rockzene egyik legnagyobb túlélője, az egyik leghosszabb, legtermékenyebb zenészpálya az övé. A Karib-szigetekről származó calypso stílus jegyeit hordozó, felhőtlenül vidám, táncra perdülős dalról van szó. Ennek ellenére címével és szövegével is akadt gond. Az előbbit Morrison meg is változtatta (bár a barna az eredetiben is szerepelt), az utóbbit pedig több változaton cenzúrázták. Mindenesetre igazi örökzöldet sikerült alkotnia.
Egy viszonylag korai koncertfelvételen:
A feldolgozásoknak se szeri se száma. 1972-ben például kettő is született
A karrierjét a Fairport Conventionban kezdő Ian Matthews is eljátszotta:
Két változat az 1980-as évek közepéről:
Az 1990-es évek első felében keményebb feldolgozások is születtek:
A héten ismét változtatnom kellett terveimen. Ráadásul nem sok választásom maradt. Az egyik a zöld volt - ehhez kapcsolódik a Pink Floyd ritka szerelmes dalainak egyike. A Green is the Colour egy 1969-es film kísérőzenéjeként jelent meg. A pszichedelikus folk felvételen akusztikus hangszerek mellett síp is felcsendül.
Egy másik változatról hiányzik a síp, viszont végig hallhatjuk a tenger zúgását és a sirályokat.
A dalt sokáig a BBC stúdiójában 1970-ben rögzített koncertről ismertem. Ezen elektromos hangszereken játszanak. Különösen Gilmour lezárásként előadott scat éneke tetszett (ami egyébként a Wish You Were Here befejezésére emlékeztet).
1969 és 1971 között a dalt rendszeresen játszották koncertjeiken, ahol általában más dalokkal összekötve hangzott fel (ezért ér véget annyira hirtelen az előző felvétel is). Az alábbi videók változó minőségűek, viszont kordokumentumok is egyben.
Öt évtizeddel később az együttes egykori dobosa saját bandájával adta elő. Ezúttal három szólót is hallhatunk, miközben ők is felhasználták a tenger és a madarak hangját.
J. J. Cale első lemezén távol levő szerelméről énekel. Mi mást is tehet az ember, ha nem találkozhat kedvesével, ha nem ölelheti, mint egy dalt küld neki.
Magnolia, you sweet thing/ You're driving me mad/ Got to get back to you, babe/ You're the best I ever had.
José Feliciano már a következő évben feldolgozta:
Újabb egy év elteltével a Poco:
Pat Travers 1976-ban:
Ribbin Thompson és Steve Bassett 1978-ban:
1993-ban Chris Smither:
Az angol folk-rock együttes, a Magna Carta 1998-ban játszotta el:
Cale halála után Eric Clapton egy egész lemezt szentelt emlékének. A 2014-ben megjelent albumon John Mayer énekelt és gitározott.
Talán Lucinda Williams feldolgozása a legkülönlegesebb. Ő már szerepelt a blogban és remélhetőleg még sok dala fog sorra kerülni.
Ha nem mondhatjuk el szerelmünknek, mennyire szeretjük, mi mást tehetünk, mint egy dalt küldünk neki. Mi mást tehetünk, mint elismerjük: időnként úrrá lesz rajtunk a félelem, mert elveszíthetjük. Mi mást tehetünk, mint azt kívánjuk, szeressen az "eszével" és a szívével is.
There’s just no way to say how much I love you You never made me cry And that’s just fine Only got my fear To put above you You know we all get scared from time to time.
Az e heti dal John Martyn 1971-es lemezéről való, és egy hosszabb változatát is felvették:
Így szólt egy akkori koncerten:
Az első feldolgozás rögtön a dal megjelenését követő évből való:
A múlt hetihez hasonlóan ismét egy friss lemezről idézek. Az amerikai énekesnő dalát többek között a dübörgő basszusgitár és a háttérbe húzódó hárfa teszi különlegessé.
Az e heti dal több szempontból időszerű. Például azért, mert csupán néhány hete jelent meg a Pearl Jam legújabb lemezén, a Dark Matteren. Ezt 33 évvel (ismerős szám) azután adták ki, hogy Ten című első albumukkal berobbantak. Frontemberük hatvan éves, ám továbbra is kiváló zenével lepnek meg minket, és éppen most indultak világkörüli turnéra. Mindenkinek ajánlom a teljes lemezt.
"You can find me here/ Waiting for your message to come/ Can you heal? Can you feel/ The chains in my heart?"
A múlt heti dal címét és refrénjét többféleképpen lehet értelmezni. Szerintem például úgy is, hogy a szerelmesek mindig szívesen vannak együtt, számíthatnak egymásra. Az idő és a szerelem viszonyáról már volt szó ebben a blogban - például itt. Az idő természetesen nagyon is számít. Közhelyeket felidézve: mi lehet fontosabb egy szerelmesnek, mint együtt lenni az egyetlenével? Mi többet adhat neki, mint saját magát, a közösen töltött időt? Az együttlét alkalmával az idő "elszalad" vagy éppen "megáll", szinte észrevétlenül telnek az órák. A várakozás alatt viszont alig "vánszorog" az idő, nem akar múlni. Erről persze szebben szólnak a dalok. Sokan énekelnek az időről a legnagyobbak közül is. Például a másik blogomban nemrég szerepelt együttes a sokak által a legjobb progresszív albumnak tartott lemezen vagy éppen a következő évben egy másik neves progresszív banda, egy évtizeddel később pedig a bbb-k nagymestere - a sort még hosszasan lehetne folytatni. Ezeket a számokat a múlt hetihez hasonlóan férfiak írták és adták elő, ezúttal a "másik" félhez folyamodok: egy hölgy énekel arról, hogy "nem számolja" az időt. Nem akárkiről van szó. Régi kedvencem, Sandy Denny 19 évesen szerezte e dalt. Az első, lemezen hallható változatát 1967-ben rögzítette, és a Strawbs együttessel közös albumára került.
A fenti felvétel csupán 1973-ban jelent meg, ám a dal demó formában zenészkörökben ísmert volt - még a tengerentúlon is. Judy Collins ezt hallva döntött úgy, hogy ő maga is rögzíti, sőt következő (1968-as) nagylemeze címadó dala is ez lett!
A dalt sokáig csupán a Fairport Convention 1969-es Unhalbricking című lemezéről ismertem. Valószínűleg a FSZEK erzsébetvárosi tagkönyvtárában jutottam hozzá: az ottani zeneszoba egykor a legfontosabb "beszerzőhelyem" volt. Az album meghatározó élményt jelentett számomra, rengeteget hallgattam, elbűvölt az énekesnő különleges hangja és a gyönyörű zene, a hangszerelés is.
A hozzá fűződő emlékeim miatt mindig is ez lesz a dal legkedvesebb változata. Sandy Denny azonban számos alkalommal rögzítette a számot ezt megelőzően és ezt követően is. A csupán 31 évesen elhunyt énekesnő utolsó koncertjének egyik utolsó dalaként is ez hangzott el.
Mostanáig nem tudtam, mennyire népszerű, sokan feldolgozták, számos filmben felhangzik, még a 21. században is. Elsőként a szintén különleges hangú és stílusú Nina Simonét hallhatjuk. Egy 1969-es koncertjén a szám felvezetéseként többek között az időről elmélkedik.
A görög Nana Mouskouri is elénekelte:
Aztán például Kate Wolf (1983-ban):
Barbara Dickson (1995-ben):
Eva Cassidy (2002-ben):
Car Power 2008-as változata igencsak különleges:
2008-ban Kate Rusby dalolta:
Egy döbbenetes előadás, amelyen az énekest csupán egy nagybőgő kíséri:
A belga duóhoz ez alkalommal dob, zongora és tangóharmonika is csatlakozik. Ez a változat a King Crimson másik blogban szereplő Islands című dalára emlékeztet.
2010-ben a 10 000 Maniacs is előadta:
Aztán Kristina Train:
Richard Thompson a Fairport Convention klasszikus felállásának gitárosa volt, akivel már találkozhattunk itt. Ő is játszotta a dalt:
Matthew Sweet és Susanna Hoffs 2015-ban adta elő:
2016-ban Rufus Wainwright énekelte:
A Lasses 2019-ben:
Egy szimfonikus változat 2022-ből:
Végül egy csupán néhány hete megjelent lemezről, az általam most felfedezett Lizz Wright előadásában: