Újabb kivételes blog következik. Első alkalommal fordul elő, hogy ugyanaz a dal szerepel itt ismételten. Mintegy három és fél éve ugyanis már szántam egy bejegyzést Ben E. King örökzöldjének. Csakhogy nemrégiben hallottam egy amerikai country énekes és gitáros különleges feldolgozását. Először arra gondoltam, hogy beillesztem az akkori blogba, de úgy döntöttem, megérdemel egy sajátot: a gitár intro, az énekes hangja, az egész felvétel hangulata rendkívüli.
Ezen a felvételen mesél is arról, hogy mit jelent számára ez a dal, kinek énekli igazából.
A pályakezdő Lisa Loeb dala úgy lett annak idején slágerlista vezető az Egyesült Államokban, hogy az énekesnőnek még lemezszerződése sem volt. A szám egy film (Reality Bites - magyarul: Nyakunkon az élet) betétdalaként vált ismertté.
A korabeli amerikai tv show-k hangulatának érzékeltetése céljából két élő felvételt is mellékelek.
Az angol Colosseum nem éppen szerelmes számairól ismert, de ilyen is szerepel repertoárjukban. A jazz-rockot játszó együttes második lemezéről származó dalt szerzője, a gitáros James Litherland énekli.
Mivel egy számomra igen kedves együttesről van szó, mellékelem a dal egy korabeli élő változatát is. Míg az eredetin Dick Heckstall-Smith szólózik szoprán szaxofonon, ezúttal Dave Greenslade veszi át ezt a szerepet orgonán.
Végül pedig egy negyedszázaddal későbbi felvétel arról a turnéról, amelynek budapesti állomásán magam is láthattam-hallhattam őket. Itt már Chris Farlowe énekelt, és érdemes összevetni az ő hangját Litherland-ével.
A punk műfaj meghatározó együttese legfontosabb lemezének dala következik. Eredetileg az alávetettségről (submission) kellett volna szólnia, de végül is egy tengerelattatjáróval teljesítendő küldetésről (submarine mission) énekeltek, amit természetesen a "baby" érdekében történik. Így lázadtak (majdnem) öt évtizede:
Ezúttal ismét egy olyan dal kerül terítékre, amely egy feldolgozása alapján vált ismertté. Fenton Robinson először 1967-ben kért minket arra, hogy segítsük ki némi apróval, hogy felhívhassa telefonon egykori kedvesét. Az elmulasztott lehetőség, a hajdani hibák fölötti gyötrődés, a keserű megbánás dala ez. Az alábbiakban három különböző változatban hallhatjuk és láthatjuk szerzője előadásában.
Bozz Scaggs klasszikussá vált feldolgozása 1969-ből származik. Ő először lassít a tempón, és meglehetősen hosszú bevezető után ragadja magához a szót. Az orgona, majd a gitár hangjai készítik elő a terepet, hogy aztán közel 2,5 perc után lépjen be az amerikai énekes. Később fúvósok fokozzák a hangulatot, majd Duane Allmann hosszú, de számomra megunhatatlan szólója teszi igazán emlékezetessé a dalt: őt követve az együttes növeli a tempót, és a szám több mint 12,5 perc után úgy ér véget, hogy még sokáig tudnám hallgatni (állítólag eredetileg kb. 40 percig játszották, és ezt megvágva, rövidítve készült az alábbi felvétel).
A dal két további koncertváltozatát is mellékelem:
Több mint három évtizeddel a közismert feldolgozás után adta elő a dalt az Allman Brothers Band. Az együttesben ekkor Dickey Betts mellett (a fiatalon, 1971-ben elhunyt Duane Allman "helyén") Derek Trucks pengette a húrokat - nem is akárhogyan: slide gitárjátéka kétségtelenül méltó a nagy elődhöz.
Miközben a blogban szeretnék minél változatosabb anyagot használni, elsősorban a számomra kedves zenékhez folyamodok. Időnként azonban zavarban vagyok, hogy a sokszínűség jegyében mely előadókat, műfajokat emeljem még be ide, legyenek-e itt olyan dalokat is, amelyeket egyébként nem hallgatnék meg. Egy ilyen határeset a mostani választásom, amely a nyolcvanas évek hangulatát megidéző "power ballad". A Foreigner egyik legismertebb felvétele annak idején hatalmas sláger volt (bár számomra túlságosan érzelgős).
Ezúttal az emerikai southhern rock egyik legismertebb képviselőjének klasszikus dalát hallhatjátok. Egyszerre szól a veszteségről és az önfeledt szárnyalásról, a búcsúzás fájdalmáról és felszabadulás mámoráról. A lírai én szabad madárként kíván élni, ezért képtelen megállapodni. A szomorúságot és a féktelenségét a dal két elkülönülő része tükrözi: a kezdeti visszafogott tempót az eredeti felvétel körülbelül felénél egy jóval gyorsabb váltja. Az utóbbiban hallhatjuk a leghíresebb gitárszólók egyikét, ami értelmezésemben a szabad szárnyalás elragadtatását hivatott kifejezni.
A hetvenes évek közepe az arena rock (vagy stadion rock) kialakulásának korszaka. Az alábbiakban némi ízelítőt kaphatunk az akkori nagyszabású szabadtéri koncertek hangulatából. A felvétel néhány hónappal az előtt a repülőbaleset előtt készült, amelyben az együttes több tagja elhunyt, és amelyet követően feloszlottak.
Ma egy újabb klasszikus következik, amelynek címe szójátékkal egyben a hoodoo varázslatra is utal. Nem hiszem, hogy sok olyan szerelmes dalt találunk, amelyben nyakkendőnek használt kobrakígyókról vagy éppen emberi koponyákból készült kéményről énekelnek. Mivel egy rengetegszer feldolgozott dalról van szó, inkább át is adom a "szót" az előadóknak:
Így szól Ronnie Hawkins előadásában:
Hawkins kísérőzenekara később The Band néven vált híressé. Az ő búcsúkoncertjükkön újra eljátszották:
A néhány napja elhunyt John Hammond 1965-ben adta elő először:
Ugyanebben az időben játszotta el a Misunderstood:
Tom Rush is ekkoriben vette fel, majd élőben is előadta:
A Blues Project is rögzítette első lemezén:
Elénekelte a Woolies is:
A Blues Magoos kislemezen jelentette meg:
A Quicksilver Messenger Service 1969-es lemezén több mint 25 perces koncertváltozattal rukkolt elő
Hat évvel későbbről egy videófelvétellel is rendelkezünk:
A dalt elsőként azt hiszem, a Doors koncertlemezén hallottam:
A Juicy Lucy is felvette:
George Thorogood és a Destroyers 1978-as lemezén is megjelent:
Thoroggod 1984-ben John Hammond társaságában adta elő
Carlos Santana ugyancsak eljátszotta:
A holland Golden Earring akusztikus és elektromos változatban is előadta:
Roy Head különleges hangszereléssel játszotta:
1994-ben a Rolling Stones Do Diddley társaságában adta elő:
Néhány nappal ezelőtt hunyt el John Hammond. A mostani felvétellel rá emlékezem. A blueszenész már a műfaj fehér fiatalok körében való elterjesztésében is nagy szerepet játszott, majd évtizedeken keresztül hű maradt ehhez a zenéhez (miközben az 1960-as évek közepének blues boomja idején ismertté vált együttesek, zenészek túlnyomó része a rockzene irányába haladt tovább). Ezt jelképezi az alábbi dal is, amit több mint húsz évnyi különbséggel (1970-ben, majd 1992-ben) kétszer is lemezre vett:
Az eredeti változat Slim Harpo tehetségét dicséri és még 1957-ből való:
A dalnak azonnal született egy könnyedebb, rockabilly változata:
A Kinks feldolgozása 1964-ből való:
Ebben az időben adta elő egy ugyancsak akkor induló legendás angol együttes, a Yardbirds is. Itt pengette először a húrokat Eric Clapton.
A dal Johnny Winter egyik lemezére is felkerült:
Előadta a Winterhez hasonlóan szintén texasi Fabulous Thunderbirds is: