Kalotaszegi keserves. Valamikor még ártatlan fejjel magam is énekeltem ezt a dalt. Ma már nagyobb átéléssel fújhatnám...

Valamivel hosszabb hangszeres változat:

Egy legendás együttes legendás művésztől származó legendás borítójú legendás lemezének (itt már kifogytam a jelzőkből...) dala. 

A dalhoz készült korabeli "videóklip":

Így szólt a dal több mint negyedszázaddal később, amikor újra koncertezett a Velvet Underground:

Itt pedig a dalt szerző Lou Reed adja elő néhány évvel később:

Etta James először egy 1963-as fergeteges koncertfelvételen adja elő saját dalát:

Majd egy másik élő változat:

 Még évtizedek múlva is bírta szusszal, meg energiával a színpadon (ahol többek közt Santana kíséri):

Néhány változat a 21. századból, először egy 2010-es filmből (magyarul Díva címen vetítették):

Végül Beth Hart és Joe Bonamassa Amsterdamban felvett 2014-es koncertjéről:

A múlt heti ír hölgy után egy kiváló texasi zenész következik. A visszafogott, finom country-rock zene és a költői szöveg a legszebb szerelmes dalok közé emelik az alábbi gyöngyszemet.

Az énekest élőben is láthatjuk, a dalt előadva:

Egy feldolgozás, ami az eredetinél jóval sikeresebbé vált:

Az 1990-es év nagy slágere egy feldolgozás a kínzó magányról, a feldolgozhatatlan veszteségről, a fojtogató fájdalomról, a vigasztalhatatlanságról és még mi mindenről... amivel a boldogtalan szerelem jár.

A dal egy másik változata a nemrég eltávozott Chris Cornell előadásában

A néhány napja elhunyt Jeff Beck emlékére (a dalt Stevie Wonder szerezte, Jeff Beck pedig a nagyszerű gitáros Roy Buchanan-nek ajánlotta):

Így szólt 2004-ben a Crossroads fesztiválon, ahol  Eric Claptonnal és Doyle Bramhall II-vel közösen adták elő:

Ezen a 2007-es felvételen a basszusgitáros Tal Wilkenfeld szólóját is hallhatjuk:

Ismét egy különleges dalt választottam, amelyről valóságos ódákat lehetne zengeni (előkelő helyen szerepel például a minden idők legjobb dalait összegző listákon) - de inkább hadd szóljon:

Az eredeti a hatvanas évek hangulatát sugározza, de évtizedekkel később is frissen hangzik - például David Bowie feldolgozásában:

A dal szerzője előadta azt a 21. században is, az egyik legnagyobb fesztiválon, ahol kórus kísérte:

A Seattle-i banda kilencedik lemezén található dal az emésztő vágyról, a gyötrő hiányról, az elmulasztott alkalmakról, miegymásról.  "And the days, they linger on/ And every night, what I'm waiting for/ Is the real possibility I may meet you in my dream."

Mára ismét egy igazi klasszikust választottam a modern Chicago-blues egyik atyjától. A dalt elsőként 1956-ban rögzítette, itt az 1960-as Newport-i Fesztiválon előadott változatát láthatjátok-hallhatjátok, amikor még a fehérek körében alig volt ismert ez a műfaj, és Muddy Waters táncraperdült James Cottonnal.

Hat évvel később már ülve kénytelen énekelni, a harmonikás viszont alig bír magával.

A hetvenes évek közepén egy dortmundi koncerten háromszor futnak neki a dalnak.

A dal rengeteg feldolgozása közül csak egyet mellékelek, a változatosság kedvéért egy jazzorgonista lemezéről.

A fiatal énekesnő nagy sikerű bemutatkozó lemezének címadó dala.