A dalt eredetileg az amerikai Chip Taylor szerezte, elsőként pedig a Wild Ones adta elő 1965-ben:

A Wild Thing a Troggs előadásában aratott nagy sikert a következő évben. Ez a változat már a hard rock, sőt a punk irányába mutat nyerseségével, egyszerűségével, keménységével.

A következő évben Jimi Hendrix adta elő a Monterey-i fesztiválon. Minden idők egyik leghíresebb fellépésének zárószámaként hangzott fel, és emlékezetes módon a gitáros hangszerét felgyújtva, majd összetörve, és a közönség közé hajítva fejezte be a koncertet. Ekkor és így vált világsztárrá.

1974-ben a Fancy nevű együttes aratott ismét sikert a dallal:

1977-ben az amerikai lányegyüttes, a Runaways adta elő:

Siouxsie Sioux együttese, a Creatures is eljátszotta bemutatkozó lemezén 1981-ben. Itt az énekest csupán egy dob kíséri, és az I Love You helyett azt is énekli, hogy I Hate You.

1984-ben az X nevű hard rock formáció vette fel a repertoárjába:

A következő évben Jeff Beck adta elő:

Végül egy élő változat 1986-ból Japánból:

Dr John a New Orleans-i jazz és blues sajátos ötvözetét adta elő. Egyik leghíresebb dala különleges éjszakai kalandot idéz meg.

A Band 1976-os búcsúkoncertjén is előadta:

Az e heti dal a megcsalt, elhagyott szerelmes fájdalmát panaszolja el, aki szenvedését úgy éli át, mintha a egy oszlophoz kötve korbácsolnák (ez a whipping post). A dal védjegye a különleges 11/4-ben előadott basszusgitár bevezetés. Első változata nem keltett különösebb feltűnést, bemutatkozó lemezük utolsó dalaként volt hallható.

Koncertjeiken rendszeresen előadták a dalt, amely szolid riffjével ideális alapot adott a gitárszólóknak. Itt 1970 szeptemberében játsszák a Fillmore Eastben:

A dal legismertebb változatát fél évvel később adták elő ugyanott. Ezúttal majdnem 23 percig tartott, legendás koncertlemezükön egy teljes oldalt foglalt el. A dübörgő basszus alap és az azt színező orgona fölött-mellett a két gitáros (Duane Allman és Dickey Betts) elképesztő összjátékát csodálhatjuk, ahogyan a legkülönfélébb irányokba kalandozva kalauzolnak minket az ismeretlenbe. Hallgassátok!

Újabb fél év elteltével motorbalesetben elhunyt Duane Allman gitáros, de az együttes nem szűnt meg és a dalt továbbra is rendszeresen előadták koncertjeiken. Az eredetihez képest 45 évvel később rögzített felvételen az Allman Brothers Band egy újabb felállását hallhatjuk, amelyben Derek Trucks is játszott.

A dalt rengetegen rögzítették, közülük most csupán Frank Zappa előadását elevenítem fel, de mivel ő nagy kedvencem, két koncertről is idézem:

Az e heti dal egy régi kedvencem, amelyet egy későbbi feldolgozásban hallottam először. Különféle előzmények után Elmore James vette lemezre azt a változatot, amelyet az eredetiként tartanak számon:

A Paul Butterfield Blues Band 1965-ben adta elő.

Egy 1971-es felvételen Paul Butterfield és Mike Bloomfield előadásában láthatjuk és hallhatjuk:

Hound Dog Taylor előadásában 1967-ből:

A Fleetwood Mac is felvette:

Két felvételen is láthatjuk őket élőben előadva:

George Thorogood előadásában 1988-ból:

A Black Crowes Jimmy Page társaságában játszotta el egy koncerten:

Michael Powers lemezén szintén hallható:

2010-ben Eric Clapton és Jeff Beck közösen adták elő:

Három évvel később Rod Stewart is rögzítette saját változatát:

Végül egy egészen elképesztő all-star banda előadásában:

Bár az e heti dalt többféleképpen lehet értelmezni, a blog témájának megfelelő üzenetet tulajdonítok neki (amit egyébként a szerző is elfogadhatónak tartott). Amennyiben már mindenben elvesztettem a hitem, amikor már mindenkiben csalódtam, csak te maradsz számomra. Utána nincs más.

"If I ever lose my faith in you/ There'd be nothing left for me to do"

Két élő változat stúdióból és koncertről:

Végül pedig Lady Gaga előadásában hallhatjuk egy Sting tiszteletére tartott koncerten:

Egy régi kedvencem következik, az egyik első Dire Straits szám, amire emlékszem, és amit annyiszor hallgattam annak idején. 

I'm tired of bein' in love and bein' all alone/ When you're so far away from me

Koncertfelvétel a Wembley-ből:

Egy egészen más hangulatú feldolgozás:

Végül egy 2006-os felvétel Emmylou Harris és Mark Knopfler közös turnéjáról (bár a szintetizátor még itt is eléggé előtérben van):

A Badfinger slágerét a power pop egyik első dalaként tartják számon: egyszerre könnyed, fülbemászóan dallamos, ugyanakkor egy kemény riifre épül. 

35 évvel később az angol hard rock banda, a Def Leppard is felvette:

Ideje már egy jó kis blues-nak. Ezúttal a féktelen Hound Dog Taylort hallhatjuk, amint slide gitárján játszik.

Ezen a négy évvel korábbi felvételen Little Walterrel együtt adja elő a dalt:

Ez pedig egy későbbi koncert részlete:

Joe Bonamassa is előadta:

Végül egy koncertfelvétel vele is:

Mára mi mást választhattam, mint John Lennon egyik örökzöldjét, amelyben arra kéri szerelmét, hogy ne hagyja cserben. A dal egyik érdekessége, hogy azon a négy liverpooli mellett Billy Preston játszik elektromos zongorán.

"Nobody ever loved me like she does..."

A dalról két élő felvétellel is rendelkezünk a legendás "háztetetői" koncertről. Miután a Beatles 1966-ban abbahagyta a koncertezést, ez volt az egyetlen élő fellépésük - amikor szó szerint felléptek a stúdiójuk épületének tetejére, ahol addig játszottak, amíg a rendőrség közbe nem lépett. Ez alatt az akkor friss dal két változatát is rögzítették. Az első emlékezetes pillanata, amikor Lennon elfelejti saját szövegét, így az "Anolevisigabliblujugoo" sorral lepett meg mindenkit (2:19-től), amin például George meg Ringo jól szórakozott, míg Paul riadtan figyelte, hogy mi következik...

John Mayer és Keith Urban 2013-ban adták elő a Crossroads Gitárfesztiválon - ennek megfelelően a dalt gyönyörű szólókkal fűszerezték. Itt is akad különleges pillanat: 3:28-nál láthatjuk, amint Urban szólója közben a hangszerét tartó heveder leválik, így meg kell állnia, amíg valahogyan sikerül a háta mögül visszatennie azt. 

A sok további feldolgozás közül az egyik kedvenc 21. századi zenekarom, a Wilco frontemberének, Jeff Tweedynek country-s beütésű előadását választottam:

Mi mást mondhatna a szerelmes Egyetlenének: Te vagy a Mindenem. A dalt elsőként kivételesen egy feldolgozásból idézem Pat Metheny tavaly megjelent szólólemezéről. Sokkal egyszerűbb és szívhez szólóbb változat (hogy némi szójátékkal is éljek...) ez most számomra.

Az eredeti felvétel több mint ötven évvel korábbi. A jazz-rock fúziós irányzat kiemelkedő lemezén található, ahol nagyszerű zenészek előadásában hallhatjuk egy sokkal dinamikusabb előadásban.