A néhány napja elhunyt Jeff Beck emlékére (a dalt Stevie Wonder szerezte, Jeff Beck pedig a nagyszerű gitáros Roy Buchanan-nek ajánlotta):

Így szólt 2004-ben a Crossroads fesztiválon, ahol  Eric Claptonnal és Doyle Bramhall II-vel közösen adták elő:

Ezen a 2007-es felvételen a basszusgitáros Tal Wilkenfeld szólóját is hallhatjuk:

Ismét egy különleges dalt választottam, amelyről valóságos ódákat lehetne zengeni (előkelő helyen szerepel például a minden idők legjobb dalait összegző listákon) - de inkább hadd szóljon:

Az eredeti a hatvanas évek hangulatát sugározza, de évtizedekkel később is frissen hangzik - például David Bowie feldolgozásában:

A dal szerzője előadta azt a 21. században is, az egyik legnagyobb fesztiválon, ahol kórus kísérte:

A Seattle-i banda kilencedik lemezén található dal az emésztő vágyról, a gyötrő hiányról, az elmulasztott alkalmakról, miegymásról.  "And the days, they linger on/ And every night, what I'm waiting for/ Is the real possibility I may meet you in my dream."

Mára ismét egy igazi klasszikust választottam a modern Chicago-blues egyik atyjától. A dalt elsőként 1956-ban rögzítette, itt az 1960-as Newport-i Fesztiválon előadott változatát láthatjátok-hallhatjátok, amikor még a fehérek körében alig volt ismert ez a műfaj, és Muddy Waters táncraperdült James Cottonnal.

Hat évvel később már ülve kénytelen énekelni, a harmonikás viszont alig bír magával.

A hetvenes évek közepén egy dortmundi koncerten háromszor futnak neki a dalnak.

A dal rengeteg feldolgozása közül csak egyet mellékelek, a változatosság kedvéért egy jazzorgonista lemezéről.

A fiatal énekesnő nagy sikerű bemutatkozó lemezének címadó dala.

Az előadó itt szavak nélkül "mondja el" üzenetét: Szamba Neked!

Egy 1973-as latin-amerikai turnén is játszották a dalt:

Így hangzott az 1976-os párizsi koncerten:

Nem tudtam eldönteni, melyik a jobb változat, így íme egy hamburgi felvétel néhány hónappal későbbről:

Az idő begyógyítja a sebeket - vagy nem. A dal ez utóbbi esetről szól (a felvétel az együttes búcsúkoncertjén készült).

Erre a hétre egy újabb klasszikust választottam.

Akit riasztanak a vonósok, választhat a különféle feldolgozások közül. Itt például a nagyszerű soul énekes, a fiatalon elhunyt Otis Redding adja elő:

Eljátszotta a dalt a Byrds egykori énekese, Gene Clark is:

Néhány évvel később maga John Lennon is lemezre rögzítette:

 Átugorva a 21. századba, meghallgathatjuk Tracy Chapman előadásában:

Néhány éve egy nem akármilyen alkalommal is előadták gospel-változatát:

Az együttesre nem túlságosan jellemző felvétel, amelyben az akusztikus gitár és az orgona "viszi a prímet," miközben Alvin Lee szólógitárja a háttérbe szorul. Koncerteken nem szokták játszani, ám számomra kedves dal.

Most már éppen ideje egy 21. századi felvételt is megosztanom. A dal az egykori The Jam, majd a Style Council énekes-gitárosa, az angol Paul Weller kilencedik nagylemezéről való.

Egy élő akusztikus változat: