A héten hunyt el John Mayall, a "brit blues atyja". Talán senki sem tett annyit mint ő azért, hogy ez az Egyesült Államokban csupán egy szűk fekete bőrű közönséget vonzó műfaj az 1960-as évek második felében Angliában, majd világszerte is hallatlan népszerűségre tegyen szert. A Bluesbreakers nevű kísérő zenekarával készült lemezei a műfaj klasszikusai. Nehéz dolgom volt, amikor egyetlen dalt kellett választanom tőle, hiszen oly hatalmas a választék. Sokáig nem tudtam dönteni, végül egy kevésbé ismert lemeze mellett döntöttem. Ezen nem Eric Clapton, Peter Green, Mick Taylor vagy Harvey Mandel a gitáros, de továbbra is kiváló muzsikusok kísérik. Az 1971 végén felvett koncertlemezt már csupán saját neve alatt adta ki, annak idején sokat táncoltunk rá. A dal ráadásul nem is blues, és talán nem is igazi szerelmes szám, viszont Mayall saját szerzeménye (ígérem, jövő héten egy blues következik), amelyen a fúvósok mellett szájharmonikát is hallhatunk.