A mostani számot először valamikor az 1990-es évek közepén hallottam a homoródi Erdélyi Diáktalálkozón, ahol egy temesvári magyar fiatalokból álló trió adta elő a nagyszínpadon. Az egykori osztálytársokkal voltunk ott, és később az egyik tábortűz mellett közösen énekeltünk az együttes tagjaival. Az egész koncertől egyébként erre az egy dalra emlékszem, megragadott az erőteljes előadás, az énekes hangja és a gitáros virtuozitása is, de elsősorban maga a dal. Ismertem a Deep Purple-t, de azt a viszonylag késői lemezüket, amelyen ez a szám található, akkor még nem hallottam. Arról az érzésről szól, ami magányunkban áraszt el, amikor a kedvesünk által elhagyatva elveszettnek hisszük magunkat. 

Még a lemez megjelenésének évében több százezer ember előtt játszottak el hírhedt fellépésükkor a California Jam fesztiválon:

A dal egyik szerzőke, Ritchie Blackmore a Deep Purple egyik utódzenekarával, a Rainbow "színeiben" adta elő a későbbiekben.

A David Coverdale, John Lord és Ian Paice által alapított másik Deep Purple "leszármazott", a Whitesnake ugyancsak eljátszotta.

A svéd gitáros, Yngwie Malmsteen egyik lemezén is hallható:

Ezúttal ismét egy olyan neves előadó kerül sorra, aki még nem szerepelt a blogban. A reggae-t világszerte népszerűvé tevő Bob Marley-ről is nemrég készült életrajzi film. Ezúttal arról énekel, miként vár már három éve télen-nyáron szerelmére. Kéri kedvesét, hogy ne bánjon zsinóron rángatott bábuként vele, és tudassa, mikor jön el végre hozzá.

Nem tudom, hány olyan együttes létezik, amelynek két frontembere férj és feleség (csupán a több mint négy évtizeddel korábban muzsikáló Delaney & Bonnie-hoz lehetne őket hasonlítani). Esetünkben a két gitáros, Susan Tedeschi és Derek Trucks döntöttek úgy, hogy a zenei pályán is egymáshoz kötik a sorsukat. Míg a feleség énekel, kettejük közül kétségtelenül a férj a jobb gitáros. Trucks igazi csodagyerekként kezdte karrierjét, már 13 évesen turnézott. A most is turnéző nem kevesebb, mint 11 tagú együttes elspsorban megalkuvás nélküli kemény blues-rockot játszik. Az első lemezükről származó dalon a negyven fölött járó Susan Tedeschi mi másról énekelhetne, mint az újrakezdésről, arról, hogy meg kívánja tanulni, miként szeretheti kedvesét. A szerelmet ugyanis folyton újra kell tanulni.

I won't let go/ And I won't give up/ I'm gonna learn how to love you/ I'm gonna show you somehow.

Két élő felvétel:

Az elsőn láthatjuk, ahogyan a házaspár a színpadon gitárjain "beszélget" egymással

Akadnak olyan együttesek, amelyek egyáltalán nem vagy csak ritkán írtak szerelmes dalokat. Különösen a progresszív bandákra jellemző ez. Ők szakítani akartak a hagyományos témákkal, el kívántak távolodni a sablonoktól, a bevett formuláktól. Mindez gyakran a szövegeikre is jellemző. A King Crimson egyenesen külön szövegírót "foglalkoztatott" - ám az ő szolgálatait e dal esetén nem vették igénybe. Leginkább azért idézem most, mert egy igazi gyöngyszem egyik kedvenc együttesemtől: improvizáció, amelyen mellotront, basszusgitárt és hegedűt hallhatunk. A felvétel közben a dobos Bill Brufford végig arra várt, hogy mikor léphetne be, ám végül erre nem került sor. "Csodálatra méltó" visszafogottsága "jutalmaként" őt is a dal szerzői közt tüntetik fel. Az egyszerre visszafogott és mégis magával ragadó, klasszikus és rockzenei elemeket felvonultató dal távol-keleties hangulatot sugároz. A világ szerintem jobb hely lenne, ha többen hallgatnának ilyen zenét.

Számomra is meglepő módon a blog eddigi több mint 200 bejegyzése közt nem szerepel az egyik legfontosabb brit rockegyüttes, a Who - pedig ők is szép számmal írtak ide kívánkozó dalokat. A mostani felvételt a Who's Next című kitűnő lemezükről választottam. Szóljon azoknak, akik szeretnek alkukat kötni: a szerelem a legjobb üzlet, egy igaz társ bárminél többet ér, érdemes mindent feladni érte. 

I'd gladly lose me to find you/ I'd gladly give up all I have/ To find you, I'd suffer anything and be glad/ I'll pay any price just to get you/ I'd work all my life, and I will/ To win you, I'd stand naked, stoned and stabbed/ I call that a bargain/ The best I ever had.

Élő felvétel:

Az "eredeti" Fleetwood Mac dala a perzselő és kihűlő vonzalomról, a szerelmes férfi aggodalmáról, gyötrődéséről szól. "Would you love me tomorrow/ Like you say you love me now..."

Évtizedekkel később Gary Moore egész lemezt adott ki a Fleetwood Mac egykori gitárosa, Peter Green dalaiból. Akkor játszotta koncertjein is:

A mostani dali azokról a szerelmesekről szól, akik nehezen viselik el a távollétet. Esténként egymásért fohászkodnak, vigaszuk pedig az, hogy:a legsötétebb órát a hajnal követi. .

While I'm far away from you my baby/ I know it's hard for you my baby/ Because it's hard for me my baby/ And the darkest hour is just before dawn// Each night before you go to bed my baby/ Whisper a little prayer for me my baby...

A szám jóval ismertebb változata későbbi, de eredetileg 1957-ben rögzítette a The "5" Royales.

1961-ben egy női énekegyüttes, a The Shirelles is lemezre vette:

Elsősorban a the Mamas & the Papas előadásában vált népszerűvé, akik az Ed Sullivan Showban is elénekelték:

A leghosszabb feldolgozás 1972-ből való, amikor egy amerikai soul trió vette fel:

1994-ben egy reggae-változat is született:

Két évvel később a blogban nemrég szerepelt Linda Ronstadt is elénekelte, sőt lemezének címadó dalává tette:

Miután már a politikai életben is kis kakasról beszélnek, kénytelen voltam elővenni a jól ismert blues klasszikust. Szerzője ugyan Willie Dixon, de számos más szerzeményéhez hasonlóan ez is mások előadásában vált ismertté. Elsőként Howlin' Wolf énekelt a kis vörös kakasról, akinek nincs kedve kukorékolni, hanem inkább mással foglalkozna. A felvétel érdekessége, hogy azon az énekes játszik a slide gitáron is.

A dal következő előadója, Sam Cooke 1963-ban változtatott a dal tempóján és annak szövegén is.

Big Mama Thornton szintén elénekelte:

A dal legismertebb változata a Rolling Stones nevéhez fűződik. Az ő előadásukban 1965-ben az angol slágerlista első helyére került (mindmáig az egyetlen blues dalként). Miközben a szövegen szintén módosító Jagger magát nevezi kis vörös kakasnak, elsősorban Brian Jones gitár- és harmonikajátéka teszi emlékezetessé a dalt. A fiatalon elhunyt Jones kezében a gitár hol a kutyaugatást, hol a vonítást, hol pedig a kakaskukorékolást idézi. A dal hatalmas sikere ellenére az Egyesült Államokban nem adták ki kislemezen, ami talán a meglehetősen provokatív szövegének is köszönhető volt.

A hatvanas évek végének egyik másik szexszimbóluma, Jim Morrison is énekelte a Doors koncertjein:

A Stones is évtizedeken át adta elő élőben. Itt egy 1975-ös koncertől hallhatjuk:

Eric Clapton társaságában is eljátszották:

A Grateful Dead szintén több turnéján előadta: A felvétel érdekessége, hogy azon Jerry Garcia mellett Bob Weir is szólózik.

Junior Wells szintén énekelte:

Végül a Tom Petty & The Heartbreakers előadásában hallhatjátok

Ma érkezett a hír a Supertramp alapítója, Rick Davies haláláról. A popzenét progresszív elemekkel ötvöző együttes egyik dala már szerepelt a blogban. Ezúttla egy másik ismert felvételüket, a Hide in Your Shellt választottam, amely azokról szól, akik félnek a szerelemtől, nem merik átadni magukat érzelmeiknek, képtelenek bízni a másikban.

I as a boy, I believed the saying the cure for pain was love
How would it be if you could see the world through my eyes?

Így hangzott koncerten:

Mára egyik kedvenc együttesem dalát választottam. Bár a blogban több mint 200 felvétel szerepelt, tőlük még egyet sem hallhattatok. A Pentangle öt kiváló zenészből állt, akik a folk és a jazz mellett bluest, régi zenét is játszottak. A mostani egy saját szerzeményük:

Élő felvétel a dallal: