Az ilyen klasszikus daloknál általában az "eredeti" változattal kezdve sorra idézem fel a fontosabb(nak ítélt) feldolgozásokat.. Ezúttal viszont kivételt teszek, ugyanis annyira megtetszett Taj Mahal különlegesen laza változata: ezen az énekes boogey alapra szólózik fifén... A rockzene aranykorában ilyen is volt...

Találtam két élő felvételt is, amelyeken az énekes szájharmonikán is játszik:

A dalt eredetileg nem a Young Rascals játszotta, de ők tették azt ismertté. Elsőként Lemme B. Good (eredeti nevén Limmie Snell) soul énekes vette fel 1965-ben:

Hamarosan az Olympics énekegyüttes egy rhytm and blues változatot adott elő:

Ezen a felvételen a fiatal Billy Prestont is láthatjuk, aki a későbbiekben a Beatles és a Rolling Stones lemezein is közreműködött:

Az amerikai Young Rascals az Olympics változatát vette át, és koncertjein kezdte játszani azt. A stúdiófelvételen is az élő előadás spontaneitását, lendületét igyekeztek megörökíteni. 

OIyannyira sikerrel jártak, hogy a dal a slágerlisták élére került. Ez azért is meglepő, mert gyakorlatilag az Olympics változatát vették át. Számukat a legismertebb akkori amerikai zenei televíziós műsorban, az Ed Sullivan Show-ban is eljátszották:

Néhány további élő felvétel a korszakból:

A Grateful Dead 1969-től kezdve vette fel repertoárjába, bár ekkor csak koncerten adták elő. Íme hogyan szól két, csupán néhány hónap különbséggel rögzített 1971-es felvételen:

Ron "Pigpen" McKernan halála (1973) után egy ideig nem játszották többet, majd 1978-ban stúdióban is felvették - ezúttal Bob Weir énekével (e változattól egyébként a kritika nem volt elájulva).

Mivel az egyik legjelentősebb amerikai együttesről van szó, akik elsősorban koncertjeikről ismertek, az alábbiakban két további élő felvételt is láthatunk velük 1978-ból és 1981-ből:

Valamiért emlékeim szerint még nem szerepelt a blogban Bobby McFerrin. Az alábbi felvételéről (is) azt érdemes tudni, hogy minden egyes hangot ő maga ad ki, semmilyen hangszert nem vesz igénybe. A nagy sikert aratott 1988-as lemezéről származó feldolgozásnál vidámabbat nem igazán választhattam volna év végére.

Boldog új évet!

Még nem szerepelt a blogban Ma Rainey, a "blues nagyasszonya" (Mother of the Blues). Ezzel a több mint száz éves klasszikussal emlékezzünk rá (néhány éve egy filmben is megörökítették alakját).

1943-ban Wee Bea Booze is elénekelte. A későbbi feldolgozások inkább ezt az előadást vették alapul

Chuck Willis 1957-ben rögzítette:

Íme Lavern Baker 1963-as előadásában:

Janis Joplin:fiatalon, még ismertté válása előtt énekelte (körülbelül 1963-64-ben):

Ray Charles felvétele 1965-ből való:

A következő évben az Animals vette fel Eric Burdon énekével:egy jóval rockosabb változatban, amit élőben is előadtak:

Elvis Presley repertoárjába is megjelent. Itt egy 1973-as koncertjén láthatjuk énekelni:

Így szólt a dal 1981-ben a Grateful Dead egyik koncertjén (érdekesség, hogy az elsősorban ritmusgitáron játszó Bob Weir itt nem csupán énekel, de még egy slidegitár szólóval is kísérletezik (bár utána azért Jerry Garciának kell megmutatnia, hogyan is kell ezt...)):

Hat évvel később az ekkor újjáalakuló Band koncertjein is elhangzott (itt Rick Danko énekel):

Végül pedig térjünk vissza a kezdeti jazzes stílushoz: 2012-ben Wynton Marsalis játszotta el együttesével (olyat sem gyakran látunk, hogy a dobos a kottatartó állványán játszik...):

A kaliforniai együttes legismertebb dala a hard rock műfajt megalapozó felvételek közé számít. A szám nem csak stílusával, hanem 17 perces hosszával is a határokat feszegette (annak idején második lemezük teljes második oldalát ez foglalta el) - meg persze a címével is. Az eredetileg In the Garden of Eden lett volna, csakhogy a meglehetősen bódult állapotban levő szerző nem volt képes rendesen kimondani azt, motyogásából pedig a többiek ezt vettél ki... 

A dal jóval rövidebb változata kislemezen is megjelent és élőben is előadták:

Végül egy nem sokkal az együttes felbomlása előtt készült koncertfelvétel:

Meglepődtem, hogy még egyetlen Wilco-dal sem szerepelt a blogban. Elsőként 2001-es lemezükről választottam egy kevésbé ismert, ugyanakkor jellegzetes talányos-fájdalmas felvételt. (Annak idején, amikor megismerkedtem zenéjükkel, elsősorban az ehhez hasonló számok hangulata ragadott meg, miközben vannak jóval hagyományosabb, hallgathatóbb dalaik is.)

Élő változat:

A ma elhunyt Chris Rea emlékére választottam ezt a dalt. A gitáros sohasem volt a kedvencem, túl lágynak, felszínesnek, fülbemászónak tartottam - ezért is választottam egy dinamikusabb dalát.

Egy újabb dal 1972-ből, ezúttal egy magyar előadótól:

Demjén Ferenc dala másfél évtizeddel később vált igazán népszerűvé, amikor az akkori magyar "popzenei" élet néhány ismert előadója közösen énekelte el. A klipben feltűnik B. Tóth László is, aki a korszak legismertebb magyar lemezlovasa volt (elsősorban a Petőfi Rádióban 1984-től sugárzott Poptarisznya c. műsorának közsönhetően). Bár ez a változat a fiatalságomra emékeztet, kitűnő hangszerelésével sokkal jobban tetszik az eredeti.

A mostani közismert dalt az évtizedek során sokan énekelték. Elsőként Gwen McCrae előadásában hallhatta a nagyérdemű:

Brenda Lee változata három hónappal később jelent meg:

Ugyanebben az évben alig néhány héttel válása után vette fel Elvis Presley:

John Wesley 1979-ben adta elő:

A legendás country énekes, Willie Nelson 1982-ben megjelent 27. stúdiólemezének címadó dalává tette:

Én a dalt először a Pet Shop Boys 1987-ből származó feldolgozásában hallottam. A szintetizátorok által uralt felvétel gyökeresen eltér a korábbiaktól:

Mára pedig egy dal a csábításról a blogban már szereplő Tom Pettytől:

She like to call me king bee/ She like to buzz 'round my tree/ I call her honey bee

Élő változatban:

A Foo Fighters is előadta:

Viszonylag kevés dalt hoztam eddig a grunge műfajhoz sorolható együttesektől. Szóljon most tehát az Alice in Chains egyik ismert dala:

A korszakban népszerű Unplugged koncertek egyikén akusztikus változatban is előadták: