Bobby Bland dala az évtizedek során igazi klasszikussá vált. Elsőként 1961-ben rögzítette:

Három évvel később az ír Them adta elő a fiatal Van Morrison énekével:

Míg az előző felvételt az ének mellett az orgona uralta, a következőn a gitár kerül előtérbe. Lonnie Mack szintén 1964-ben vette fel::

A Grateful Dead számtalanszor eljátszotta: Ron "Pigpen" McKernan énekelt és a dal hosszú improvizációkba ment át. Elsőként egy 1969-ben felvett és lemezen is kiadott koncertfelvétel következik:

Ugyanebben az évben Woodstockban egy 36 perces változatot adtak elő. A dal kezdetén a közönségből a színpadra keveredett fickót láthatunk, aki percekig beszélhetett a mikrofonba, majd még utána is egy darabig ott ténfergett, miközben az együttes zavartalanul játszott. A rockzene "hőskorának" legendás fesztiváljának körülményeit jól szemléltetik a megmaradt felvételen látható fényviszonyok is.

Pigpen halála után is előadták az 1980-as években. A most következő felvételen Bob Weir énekel és azon a Bruce Springsteen együtteséből ismert Clarence Clemons szaxofonozik.

A Young Rascals egy egyveleg részeként adta elő 1967-ben az Ed Sullivan Show-ban:

Tom Jones 1969-ben énekelte el:

Edgar Winter a White Trash-el vette fel egy 1971-es koncerten:

Jerry Lee Lewis is előadta:

A Grand Funk Railroad Love Lights címmel rögzítette:

A Blues Brothers 2000 című 1998-as filmben is elhangzik

Peter Hammill a progresszív rock egyik legismertebb együttese, a Van der Graaf Generator énekeseként ismert, de öt évtizeden keresztül rengeteg szólólemezt is kiadott. A mostani dal ezek közül a legelsőről származik, és egy bimbózó szerelem boldog kezdeteiről szól: "In your smile I found that I was happy". (Hammill később egy teljes albumot szentelt egy kapcsolat végének.)

Az ilyen klasszikus daloknál általában az "eredeti" változattal kezdve sorra idézem fel a fontosabb(nak ítélt) feldolgozásokat.. Ezúttal viszont kivételt teszek, ugyanis annyira megtetszett Taj Mahal különlegesen laza változata: ezen az énekes boogey alapra szólózik fifén... A rockzene aranykorában ilyen is volt...

Találtam két élő felvételt is, amelyeken az énekes szájharmonikán is játszik:

A dalt eredetileg nem a Young Rascals játszotta, de ők tették azt ismertté. Elsőként Lemme B. Good (eredeti nevén Limmie Snell) soul énekes vette fel 1965-ben:

Hamarosan az Olympics énekegyüttes egy rhytm and blues változatot adott elő:

Ezen a felvételen a fiatal Billy Prestont is láthatjuk, aki a későbbiekben a Beatles és a Rolling Stones lemezein is közreműködött:

Az amerikai Young Rascals az Olympics változatát vette át, és koncertjein kezdte játszani azt. A stúdiófelvételen is az élő előadás spontaneitását, lendületét igyekeztek megörökíteni. 

OIyannyira sikerrel jártak, hogy a dal a slágerlisták élére került. Ez azért is meglepő, mert gyakorlatilag az Olympics változatát vették át. Számukat a legismertebb akkori amerikai zenei televíziós műsorban, az Ed Sullivan Show-ban is eljátszották:

Néhány további élő felvétel a korszakból:

A Grateful Dead 1969-től kezdve vette fel repertoárjába, bár ekkor csak koncerten adták elő. Íme hogyan szól két, csupán néhány hónap különbséggel rögzített 1971-es felvételen:

Ron "Pigpen" McKernan halála (1973) után egy ideig nem játszották többet, majd 1978-ban stúdióban is felvették - ezúttal Bob Weir énekével (e változattól egyébként a kritika nem volt elájulva).

Mivel az egyik legjelentősebb amerikai együttesről van szó, akik elsősorban koncertjeikről ismertek, az alábbiakban két további élő felvételt is láthatunk velük 1978-ból és 1981-ből:

Valamiért emlékeim szerint még nem szerepelt a blogban Bobby McFerrin. Az alábbi felvételéről (is) azt érdemes tudni, hogy minden egyes hangot ő maga ad ki, semmilyen hangszert nem vesz igénybe. A nagy sikert aratott 1988-as lemezéről származó feldolgozásnál vidámabbat nem igazán választhattam volna év végére.

Boldog új évet!

Még nem szerepelt a blogban Ma Rainey, a "blues nagyasszonya" (Mother of the Blues). Ezzel a több mint száz éves klasszikussal emlékezzünk rá (néhány éve egy filmben is megörökítették alakját).

1943-ban Wee Bea Booze is elénekelte. A későbbi feldolgozások inkább ezt az előadást vették alapul

Chuck Willis 1957-ben rögzítette:

Íme Lavern Baker 1963-as előadásában:

Janis Joplin:fiatalon, még ismertté válása előtt énekelte (körülbelül 1963-64-ben):

Ray Charles felvétele 1965-ből való:

A következő évben az Animals vette fel Eric Burdon énekével:egy jóval rockosabb változatban, amit élőben is előadtak:

Elvis Presley repertoárjába is megjelent. Itt egy 1973-as koncertjén láthatjuk énekelni:

Így szólt a dal 1981-ben a Grateful Dead egyik koncertjén (érdekesség, hogy az elsősorban ritmusgitáron játszó Bob Weir itt nem csupán énekel, de még egy slidegitár szólóval is kísérletezik (bár utána azért Jerry Garciának kell megmutatnia, hogyan is kell ezt...)):

Hat évvel később az ekkor újjáalakuló Band koncertjein is elhangzott (itt Rick Danko énekel):

Végül pedig térjünk vissza a kezdeti jazzes stílushoz: 2012-ben Wynton Marsalis játszotta el együttesével (olyat sem gyakran látunk, hogy a dobos a kottatartó állványán játszik...):

A kaliforniai együttes legismertebb dala a hard rock műfajt megalapozó felvételek közé számít. A szám nem csak stílusával, hanem 17 perces hosszával is a határokat feszegette (annak idején második lemezük teljes második oldalát ez foglalta el) - meg persze a címével is. Az eredetileg In the Garden of Eden lett volna, csakhogy a meglehetősen bódult állapotban levő szerző nem volt képes rendesen kimondani azt, motyogásából pedig a többiek ezt vettél ki... 

A dal jóval rövidebb változata kislemezen is megjelent és élőben is előadták:

Végül egy nem sokkal az együttes felbomlása előtt készült koncertfelvétel:

Meglepődtem, hogy még egyetlen Wilco-dal sem szerepelt a blogban. Elsőként 2001-es lemezükről választottam egy kevésbé ismert, ugyanakkor jellegzetes talányos-fájdalmas felvételt. (Annak idején, amikor megismerkedtem zenéjükkel, elsősorban az ehhez hasonló számok hangulata ragadott meg, miközben vannak jóval hagyományosabb, hallgathatóbb dalaik is.)

Élő változat:

A ma elhunyt Chris Rea emlékére választottam ezt a dalt. A gitáros sohasem volt a kedvencem, túl lágynak, felszínesnek, fülbemászónak tartottam - ezért is választottam egy dinamikusabb dalát.

Egy újabb dal 1972-ből, ezúttal egy magyar előadótól:

Demjén Ferenc dala másfél évtizeddel később vált igazán népszerűvé, amikor az akkori magyar "popzenei" élet néhány ismert előadója közösen énekelte el. A klipben feltűnik B. Tóth László is, aki a korszak legismertebb magyar lemezlovasa volt (elsősorban a Petőfi Rádióban 1984-től sugárzott Poptarisznya c. műsorának közsönhetően). Bár ez a változat a fiatalságomra emékeztet, kitűnő hangszerelésével sokkal jobban tetszik az eredeti.

A mostani közismert dalt az évtizedek során sokan énekelték. Elsőként Gwen McCrae előadásában hallhatta a nagyérdemű:

Brenda Lee változata három hónappal később jelent meg:

Ugyanebben az évben alig néhány héttel válása után vette fel Elvis Presley:

John Wesley 1979-ben adta elő:

A legendás country énekes, Willie Nelson 1982-ben megjelent 27. stúdiólemezének címadó dalává tette:

Én a dalt először a Pet Shop Boys 1987-ből származó feldolgozásában hallottam. A szintetizátorok által uralt felvétel gyökeresen eltér a korábbiaktól: