Ezúttal ismét egy olyan dal kerül terítékre, amely egy feldolgozása alapján vált ismertté. Fenton Robinson először 1967-ben kért minket arra, hogy segítsük ki némi apróval, hogy felhívhassa telefonon egykori kedvesét. Az elmulasztott lehetőség, a hajdani hibák fölötti gyötrődés, a keserű megbánás dala ez. Az alábbiakban három különböző változatban hallhatjuk és láthatjuk szerzője előadásában.

Bozz Scaggs klasszikussá vált feldolgozása 1969-ből származik. Ő először lassít a tempón, és meglehetősen hosszú bevezető után ragadja magához a szót. Az orgona, majd a gitár hangjai készítik elő a terepet, hogy aztán közel 2,5 perc után lépjen be az amerikai énekes. Később fúvósok fokozzák a hangulatot, majd Duane Allmann hosszú, de számomra megunhatatlan szólója teszi igazán emlékezetessé a dalt: őt követve az együttes növeli a tempót, és a szám több mint 12,5 perc után úgy ér véget, hogy még sokáig tudnám hallgatni (állítólag eredetileg kb. 40 percig játszották, és ezt megvágva, rövidítve készült az alábbi felvétel).

A dal két további koncertváltozatát is mellékelem:

Több mint három évtizeddel a közismert feldolgozás után adta elő a dalt az Allman Brothers Band. Az együttesben ekkor Dickey Betts mellett (a fiatalon, 1971-ben elhunyt Duane Allman "helyén") Derek Trucks pengette a húrokat - nem is akárhogyan: slide gitárjátéka kétségtelenül méltó a nagy elődhöz.

Miközben a blogban szeretnék minél változatosabb anyagot használni, elsősorban a számomra kedves zenékhez folyamodok. Időnként azonban zavarban vagyok, hogy a sokszínűség jegyében mely előadókat, műfajokat emeljem még be ide, legyenek-e itt olyan dalokat is, amelyeket egyébként nem hallgatnék meg. Egy ilyen határeset a mostani választásom, amely a nyolcvanas évek hangulatát megidéző "power ballad". A Foreigner egyik legismertebb felvétele annak idején hatalmas sláger volt (bár számomra túlságosan érzelgős).

Ezúttal az emerikai southhern rock egyik legismertebb képviselőjének klasszikus dalát hallhatjátok. Egyszerre szól a veszteségről és az önfeledt szárnyalásról, a búcsúzás fájdalmáról és felszabadulás mámoráról. A lírai én szabad madárként kíván élni, ezért képtelen megállapodni. A szomorúságot és a féktelenségét a dal két elkülönülő része tükrözi: a kezdeti visszafogott tempót az eredeti felvétel körülbelül felénél egy jóval gyorsabb váltja. Az utóbbiban hallhatjuk a leghíresebb gitárszólók egyikét, ami értelmezésemben a szabad szárnyalás elragadtatását hivatott kifejezni.

A hetvenes évek közepe az arena rock (vagy stadion rock) kialakulásának korszaka. Az alábbiakban némi ízelítőt kaphatunk az akkori nagyszabású szabadtéri koncertek hangulatából. A felvétel néhány hónappal az előtt a repülőbaleset előtt készült, amelyben az együttes több tagja elhunyt, és amelyet követően feloszlottak. 

Ma egy újabb klasszikus következik, amelynek címe szójátékkal egyben a hoodoo varázslatra is utal. Nem hiszem, hogy sok olyan szerelmes dalt találunk, amelyben nyakkendőnek használt kobrakígyókról vagy éppen emberi koponyákból készült kéményről énekelnek. Mivel egy rengetegszer feldolgozott dalról van szó, inkább át is adom a "szót" az előadóknak:

Így szól Ronnie Hawkins előadásában:

Hawkins kísérőzenekara később The Band néven vált híressé. Az ő búcsúkoncertjükkön újra eljátszották:

A néhány napja elhunyt John Hammond 1965-ben adta elő először:

 Ugyanebben az időben játszotta el a Misunderstood:

Tom Rush is ekkoriben vette fel, majd élőben is előadta:

A Blues Project is rögzítette első lemezén:

Elénekelte a Woolies is:

A Blues Magoos kislemezen jelentette meg:

A Quicksilver Messenger Service 1969-es lemezén több mint 25 perces koncertváltozattal rukkolt elő

Hat évvel későbbről egy videófelvétellel is rendelkezünk:

A dalt elsőként azt hiszem, a Doors koncertlemezén hallottam:

A Juicy Lucy is felvette:

George Thorogood és a Destroyers 1978-as lemezén is megjelent:

Thoroggod 1984-ben John Hammond társaságában adta elő

Carlos Santana ugyancsak eljátszotta:

 A holland Golden Earring akusztikus és elektromos változatban is előadta:

Roy Head különleges hangszereléssel játszotta:

1994-ben a Rolling Stones Do Diddley társaságában adta elő:

Néhány nappal ezelőtt hunyt el John Hammond. A mostani felvétellel rá emlékezem. A blueszenész már a műfaj fehér fiatalok körében való elterjesztésében is nagy szerepet játszott, majd évtizedeken keresztül hű maradt ehhez a zenéhez (miközben az 1960-as évek közepének blues boomja idején ismertté vált együttesek, zenészek túlnyomó része a rockzene irányába haladt tovább). Ezt jelképezi az alábbi dal is, amit több mint húsz évnyi különbséggel (1970-ben, majd 1992-ben) kétszer is lemezre vett:

Az eredeti változat Slim Harpo tehetségét dicséri és még 1957-ből való:

A dalnak azonnal született egy könnyedebb, rockabilly változata:

A Kinks feldolgozása 1964-ből való:

Ebben az időben adta elő egy ugyancsak akkor induló legendás angol együttes, a Yardbirds is. Itt pengette először a húrokat Eric Clapton.

A dal Johnny Winter egyik lemezére is felkerült:

Előadta a Winterhez hasonlóan szintén texasi Fabulous Thunderbirds is:

Végül egy 21. században rögzített változat:

Egyik kedvenc lemezemről származik a következő dal. A Santana 1972-es albumának gyönyörű első oldala csodálatosan építkezik a kezdeti lebegéstől egészen eddig a dinamikus zárásig. Számomra feledhetetlenek Tom Rutley nagybőgőn és Doug Rauch basszusgitáron előadott futamai, Gregg Rollie orgonajátéka és a két gitáros, Carlos Santana és Neal Schon nagyszerű szólója, amit Michael Shrieve fantasztikus dobolása és további ütősök kísérnek. Valódi záródarabról van szó, amelyben elképesztő energiák szabadulnak fel, és igazi "örömzenélésbe" torkollik.

New thoughts/ Will purify my mind/ And clean my body/ New lives/ Will fall together like an endless story/ All the love of the universe/ Will be shared by all that’s living.

Utoljára három és fél éve szerepelt a blogban Joan Armatrading. Ideje felidézni egy újabb dalát, amelyben egy fűzfa képén keresztül szól a szerelemről: I said I'm strong/ Straight/ Willing/ To be a/ Shelter/ In a storm/ Your willow oh willow/ When the sun is out.

Az 1977-ből származó dalt az évek során számtalan koncertjén adta elő:

Ma egy újabb klasszikus kerül sorra. Elsőként Dusty Springfield énekelt arról, hogy kivel is szeretett igazán együtt lenni.

Hamarosan Aretha Franklin is felvette a repertoárjába:

Nem sokkal később Tina Turner énekelte el:

A 21. században is többen feldolgozták, köztük például Joss Stone:

A "27-esek klubjának" utolsó tagja nagy sikerű dalában szerelmi bánatáról énekel.

„He left no time to regret / Kept his dick wet.”

Élőben is láthatjuk őt. A rengeteg koncertfelvétel közül egy intimebb helyszínen rögzítettet választottam.

Ismét egy újabb klasszikus következik, amelyet Louis Jordan amerikai szaxofonos írt a feleségéhez. A jump blues stílusban előadott Caldoniát több filmben is eljátszotta.

Ebben a változatban Jordan Benny Goodman társaságában adja elő:

Ugyanebben az évben rögzítette Erskine Hawkins is:

Szintén 1945-ben adta elő Woody Herman big bandjével (később a BBC-ben és az Ed Sullivan Show-ban is eljátszották).

A következő évben a már gyerekkorában ismertté váló Sugar Chile Robinson előadásában láthatták-hallhatták a dalt:

A jazz zenészek után után más műfajok előadói is felfedezték. Carl Perkins rockabilly stílusban rögzítette 1956-ban:

Memphis Slim előadásában inkább a dal blues-os jellege domborodik ki:

James Brown ugyancsak számtalanszor elénekelte:

Egy filmben James Brown szerepében Chadwick Boseman adja elő:

B B King is felvette:

Muddy Waters is sokszor énekelte a hetvenes években.

Clifton Chenier szintén felvette a repertoárjába.

Az alábbi koncertfelvételen három kiváló gitárost hallhatunk: Albert King és Albert Collins mellett Gary Moore nyűvi a húrokat.

Willie Nelson Wynton Marsalis együttesének társaságában adta elő:

Első magyarországi koncertélményeimre emlékeztet a Takáts Tamás Dirty Blues Band előadásában: