Ismét egy újabb klasszikus következik, amelyet Louis Jordan amerikai szaxofonos írt a feleségéhez. A jump blues stílusban előadott Caldoniát több filmben is eljátszotta.
Ebben a változatban Jordan Benny Goodman társaságában adja elő:
Ugyanebben az évben rögzítette Erskine Hawkins is:
Szintén 1945-ben adta elő Woody Herman big bandjével (később a BBC-ben és az Ed Sullivan Show-ban is eljátszották).
A következő évben a már gyerekkorában ismertté váló Sugar Chile Robinson előadásában láthatták-hallhatták a dalt:
A jazz zenészek után után más műfajok előadói is felfedezték. Carl Perkins rockabilly stílusban rögzítette 1956-ban:
Memphis Slim előadásában inkább a dal blues-os jellege domborodik ki:
James Brown ugyancsak számtalanszor elénekelte:
Egy filmben James Brown szerepében Chadwick Boseman adja elő:
B B King is felvette:
Muddy Waters is sokszor énekelte a hetvenes években.
Clifton Chenier szintén felvette a repertoárjába.
Az alábbi koncertfelvételen három kiváló gitárost hallhatunk: Albert King és Albert Collins mellett Gary Moore nyűvi a húrokat.
Willie Nelson Wynton Marsalis együttesének társaságában adta elő:
Első magyarországi koncertélményeimre emlékeztet a Takáts Tamás Dirty Blues Band előadásában:
Annak idején a Beatles felbomlásakor hatalmas meglepetésre nem Lennon, nem is McCartney, hanem George Harrison szólókarrierje indult a legígéretesebben. Egy tripla lemezzel jelentkezett, amelynek egyik nagy sikere éppen az alábbi dal volt. Ezt még 1966-ban írta, de egyetlen Beatles-lemezre sem találták alkalmasnak. A számot sokféleképpen lehet értelmezni - általánosabban az emberi kapcsolatokra, a szerelmesekre vonatkozhat, de akár a szerzőnek a Beatles feloszlása feletti merengésként is hallhathatjuk. Harrison ugyanis arról énekel, mennyire szomorú, hogy az emberek annyi fájdalmat okozunk, összetörik egymás szívét, nem képesek viszonozni a másik szeretetét/ szerelmét, könnyes szemük miatt pedig nem látják az őket körülvevő szépséget. A dal nem csupán egy balada, szövegének megfelelően himnikus magasságokba emelkedik.
A számnak rögtön két változatát is kiadták ugyanazon a lemezen. A második valamivel visszafogottabb:
A sok-sok feldolgozás közül csupán néhányat mellékelek. Nina Simone igazán különleges változatában méginkább világossá válik, hogy az jóval több mint egy szerelmes dal az elmúló érzések fölötti bánatról, az énekesnő kiegészítette a szöveget, így téve hangsúlyossá annak társadalmi üzenetét.
A Harrison halála után rendezett emlékkoncerten Eric Clapton mellett Billy Preston énekelte. Ők annak idején az eredeti változaton is játszottak.
Utolsóként ismét Harrison egykori jóbarátja, Clapton énekli, ezúttal viszont Derek Trucks utánozhatatlan slide gitár játékát is hallhatjuk:
A Toto után mi más következhetne, mint a Poco. Az együttes harmadik stúdiólemezének záródala az egykori Buffalo Springfield-tag Richie Furay szerzeménye és az örök szerelem örömeit hirdeti.
And though I can't be with you now/ Let this song be another/ That's just for me and you.
A Toto egyik legismertebb dala 1982-ben csendült fel elsőként. A nyolcvanas évek egyik nagy slágere többek között Jeff Porcaro különleges dobolásáról és a szakmában máig mércének számító produceri munkáról ismert.
John Lennon 1965-ből származó dala saját bevallása szerint is Bob Dylan stílusában készült, csakhogy az amerikai énekes-gitárosnál rendszeresen szereplő szájharmónikát ezúttal fuvolával helyettesítették. A dal a Beatles Help! című filmjében is elhangzott.
A dal ezúttal elsősorban Bill Frissel általam nagyon kedvelt feldolgozása miatt szerepel a blogban. (A jazz gitáros egész lemezt szentelt Lennon dalainak.)
Bobby Bland dala az évtizedek során igazi klasszikussá vált. Elsőként 1961-ben rögzítette:
Három évvel később az ír Them adta elő a fiatal Van Morrison énekével:
Míg az előző felvételt az ének mellett az orgona uralta, a következőn a gitár kerül előtérbe. Lonnie Mack szintén 1964-ben vette fel::
A Grateful Dead számtalanszor eljátszotta: Ron "Pigpen" McKernan énekelt és a dal hosszú improvizációkba ment át. Elsőként egy 1969-ben felvett és lemezen is kiadott koncertfelvétel következik:
Ugyanebben az évben Woodstockban egy 36 perces változatot adtak elő. A dal kezdetén a közönségből a színpadra keveredett fickót láthatunk, aki percekig beszélhetett a mikrofonba, majd még utána is egy darabig ott ténfergett, miközben az együttes zavartalanul játszott. A rockzene "hőskorának" legendás fesztiváljának körülményeit jól szemléltetik a megmaradt felvételen látható fényviszonyok is.
Pigpen halála után is előadták az 1980-as években. A most következő felvételen Bob Weir énekel és azon a Bruce Springsteen együtteséből ismert Clarence Clemons szaxofonozik.
A Young Rascals egy egyveleg részeként adta elő 1967-ben az Ed Sullivan Show-ban:
Tom Jones 1969-ben énekelte el:
Edgar Winter a White Trash-el vette fel egy 1971-es koncerten:
Jerry Lee Lewis is előadta:
A Grand Funk Railroad Love Lights címmel rögzítette:
A Blues Brothers 2000 című 1998-as filmben is elhangzik
Peter Hammill a progresszív rock egyik legismertebb együttese, a Van der Graaf Generator énekeseként ismert, de öt évtizeden keresztül rengeteg szólólemezt is kiadott. A mostani dal ezek közül a legelsőről származik, és egy bimbózó szerelem boldog kezdeteiről szól: "In your smile I found that I was happy". (Hammill később egy teljes albumot szentelt egy kapcsolat végének.)