Ezúttal a War első saját néven megjelentetett lemezéről választottam egy dalt, amelyen a Los Angeles-i zenészek egy dán szajhorminkással kiegészülve a gospel, a soul, a jazz és a blues gyönyörű elegyét adják elő.

Nem csak Demjén "Rózsi" szállt fel annak idején a szerelemvonatra. Jóval korábban az  O'Jays is megtette azt. Daluk hatalmas sikert aratott, az egyik első diszkószámnak tartják. Két változata is létezik, miközben természetesen élőben is számtalanszor előadták.

Még a Stones vagy Rod Stewart is eljátszotta. Utóbbinál láthatjuk, hogy nem csak felénk volt divatos a vonatozás:

A blogban nemrég szerepelt egy Deep Purple-dal, amelyen már David Coverdale is szerepelt. Ezúttal saját együttesével hallhatjuk, amint szerelme kihűléséről (tulajdonképpen házassága tönkremeneteléről) énekel.

A dalt sokszor játszották élőben is:

Érdekes módon kilenc évvel később ismét felvették saját számukat; ekkor már Steve Vai is a Whitesnake tagja volt.

Végül egy koncertváltozat a zenekar akkori felállásával:

Miután nemrég szerepelt a blogban egy házaspár együttesének dala, íme egy több évtizeddel korábbi sláger, amelyen egy férj és felesége énekelnek a véget nem érő szerelemről.

A dalnak rengeteg feldolgozása létezik. Ezek közül csak a legelsőt mellékelem: a New Seekers már 1971-ben előadta:

A Bad Time a Grand Funk utolsó nagy sikere volt. A következő évben az együttes ismét megváltoztatta a nevét, és zenéjük a hetvenes évek második felében fokozatosan elhalványult.

A dalt 1995-ben a Jayhawks dolgozta fel:

:

Ha valaki hiányolta volna az algebrát, a történelmet, a biológiát, a trigonometriát, esetleg a földrajzot a blog dalaiból, most magkapja őket. A tragikus sorsú Sam Cooke slágerét egy filmben hallottam először sok-sok évvel ezelőtt és nagyon megragadott, a szövegét is részben azonnal megjegyeztem. Évtizedekig azt sem tudtam, ki az énekes, aztán a szövege alapján leltem rá. Az 1 + 1 = 2-őn túl az előadó azért magasabb babérokra törne, abban reménykedik, hogy kitűnő tanulóként talán sikerülne meghódítania választottját. Az egykor szellemesnek számító szöveg manapság talán már inkább nevetségesnek hat, illetve inkább hatna, ha még hallgatnának ilyen zenét. 

Két feldolgozást azért mellékelek még az előző évezredből. 1965-ben a Herman's Hermits adta elő:

Art Garfunkel 1978-ban Paul Simonnal és James Taylorral közösen vette fel:

E dalt az egyik feldolgozása alapján ismerem. Eredetijét 1965-ben énekelte egy női énekegyüttes. Ezúttal a szerelme által elhagyott nő panaszát hallhatjuk, aki évekkel később is keserűen emlékszik az együtt töltött édes pillanatokra.

Aerosmith 1979-ben rögzítette:

 Ugyanabban az évben vette fel Louise Goiffin is

A dalt Jeff Beck és Imelda May:2010-es átütő erejű előadásából ismertem, amire a Les Paul tiszteletére adott koncerten került sor

Végül egy raggae változat a következő évből:

A mostani számot először valamikor az 1990-es évek közepén hallottam a homoródi Erdélyi Diáktalálkozón, ahol egy temesvári magyar fiatalokból álló trió adta elő a nagyszínpadon. Az egykori osztálytársokkal voltunk ott, és később az egyik tábortűz mellett közösen énekeltünk az együttes tagjaival. Az egész koncertől egyébként erre az egy dalra emlékszem, megragadott az erőteljes előadás, az énekes hangja és a gitáros virtuozitása is, de elsősorban maga a dal. Ismertem a Deep Purple-t, de azt a viszonylag késői lemezüket, amelyen ez a szám található, akkor még nem hallottam. Arról az érzésről szól, ami magányunkban áraszt el, amikor a kedvesünk által elhagyatva elveszettnek hisszük magunkat. 

Még a lemez megjelenésének évében több százezer ember előtt játszottak el hírhedt fellépésükkor a California Jam fesztiválon:

A dal egyik szerzőke, Ritchie Blackmore a Deep Purple egyik utódzenekarával, a Rainbow "színeiben" adta elő a későbbiekben.

A David Coverdale, John Lord és Ian Paice által alapított másik Deep Purple "leszármazott", a Whitesnake ugyancsak eljátszotta.

A svéd gitáros, Yngwie Malmsteen egyik lemezén is hallható:

Ezúttal ismét egy olyan neves előadó kerül sorra, aki még nem szerepelt a blogban. A reggae-t világszerte népszerűvé tevő Bob Marley-ről is nemrég készült életrajzi film. Ezúttal arról énekel, miként vár már három éve télen-nyáron szerelmére. Kéri kedvesét, hogy ne bánjon zsinóron rángatott bábuként vele, és tudassa, mikor jön el végre hozzá.

Nem tudom, hány olyan együttes létezik, amelynek két frontembere férj és feleség (csupán a több mint négy évtizeddel korábban muzsikáló Delaney & Bonnie-hoz lehetne őket hasonlítani). Esetünkben a két gitáros, Susan Tedeschi és Derek Trucks döntöttek úgy, hogy a zenei pályán is egymáshoz kötik a sorsukat. Míg a feleség énekel, kettejük közül kétségtelenül a férj a jobb gitáros. Trucks igazi csodagyerekként kezdte karrierjét, már 13 évesen turnézott. A most is turnéző nem kevesebb, mint 11 tagú együttes elspsorban megalkuvás nélküli kemény blues-rockot játszik. Az első lemezükről származó dalon a negyven fölött járó Susan Tedeschi mi másról énekelhetne, mint az újrakezdésről, arról, hogy meg kívánja tanulni, miként szeretheti kedvesét. A szerelmet ugyanis folyton újra kell tanulni.

I won't let go/ And I won't give up/ I'm gonna learn how to love you/ I'm gonna show you somehow.

Két élő felvétel:

Az elsőn láthatjuk, ahogyan a házaspár a színpadon gitárjain "beszélget" egymással