Minden hétre egy szerelmes dal

Minden hétre egy szerelmes dal

Derek and the Dominos: Why Does Love Got To Be So Sad (1970)

2024. április 21. - László Andor

Az előző napokban nem voltam valami virágos jókedvemben, nem igen tudtam zenét hallgatni, ezért a mostani választás nem ígérkezett egyszerűnek. De mi mást hozhattam volna, mint a reménytelen, szomorú szerelem, a fájdalom és a kétségbeesett düh dalát, melyet oly megrázó módon adtak elő több mint fél évszázaddal ezelőtt a Derek and the Dominos tagjai. Sajnos több alkalommal is módomban állt megtapasztalni ezt a kiszolgáltatottságot, tehetetlenséget, így a már régóta ismert és kedvelt szám idővel mélyen megérintett. A lemezről, amelyen megjelent, a másik blogomban már írtam, és itt is idéztem már. A dal eredeti változatán a huszonöt évesen balesetben elhunyt legendás amerikai gitáros, Duane Allman is közreműködik, Claptonnal folytatott "párbajuk" igazán különlegessé teszi a felvételt. A dal végén a csalódottság enyhül, mintha a harag is feloldódna, a lírai én pedig belenyugszik a helyzetbe. Mára már magam is némiképp megbékélve és reménykedve hallgatom a hallgatnivalót és nézem a néznivalót.

Egy időben ezt a koncertváltozat hallgattam sokat, valamivel lazábban kezdődik, ugyanakkor nem kevésbé erőteljes (bár itt Duane Allman hiányzik).

 

Leonard Cohen: Suzanne (1967)

A héten volt a költészet napja, erre kívántam itt is emlékezni. Korábban már szerepelt a blogban például József Attila vagy Szergej Jeszenyin csakúgy, mint a néhány éve irodalmi Nobel-díjat elnyerő Bob Dylan. Választásom így a kanadai költőre esett. A Suzanne eredetileg 1966-ban versként jelent meg. Elsőként Judy Collins vette lemezre, majd hamarosan követte ezt Noel Harrison változata (ebben az időben a fiatal Bruce Springsteen is énekelte akkori együttesével a The Castiles-szel).

And you want to travel with her, and you want to travel blindAnd then you know that she will trust youFor you've touched her perfect body with your mind

A következő évben Cohen első lemezén már maga is felvette. Ha jól emlékszem, a morvaországi Ivančice városában hallottam először valamikor az 1990-es évek közepén. Egy környezetvédő találkozón egy holland fiú énekelte és gitározta. Cohen felvételét jóval később tudtam megszerezni.

1976-ban közösen is előadták Judy Collins-szal:

Rengetegen feldolgozták. 1999-ben például Diane Reeves jazz-énekesnő:

2005-ben az ausztrál Nick Cave adta elő:

2022-ben egy Cohen emlékére kiadott lemezen Bill Frisell gitározott és Gregory Porter énekelt.

Marshall Tucker Band: I Heard it on a Love Song (1977)

Erre a hétre ismét egy amerikai előadót választottam. Az 1970-es évek egyik ismert southern rock bandája zenéjébe countrys, jazzes elemeket is vegyít. Ez a nótájuk aratta annak idején a legnagyobb sikert, és még fuvolát is hallhatunk benne.

Sokat turnéztak, így e dalról is számos élő felvétel készült. Ezek közül láthattok egyet:

B B King: Sweet Little Angel (1956)

Végül a három bluesgitáros King közül a leghíresebb következik. Én is őt ismertem először. Lucille-jának jellegzetes hangja már a korai bulijainkon is felcsendült. Erre a hétre egyik első nagy sikerét választottam.

Egy nagyszerű koncertlemezén így szólt:

Évtizedeken keresztül játszotta el újra és újra:

Itt egy különösen parádés felállásban adják elő:

A legújabb változatban további nagyszerű gitárosokkal ismerkedhetünk meg:

Albert King: Oh Pretty Woman (1966)

Ezen a héten egy másik King következik. Albert King számos fehér blúz-zenészt (pl. Stevie Ray Vaughan) ihltető "gitárhős" egyik klasszikusát választottam.

John Mayall már a következő évben feldolgozta: harmadik lemezének nyitószáma volt. Itt mutatkozott be a 18 éves Mick Taylor, a Rolling Stones későbbi gitárosa.

Így szólt a dal 1970-ben King előadásában a legendás Filmore Eastben. Ezúttal valamivel hosszabban élvezhetjük King jellegzetes gitárjátékát.

Két évtizeddel később az idős King Gary Moore változatán is közreműködött: 

Ebben az időszakban a korábban elsősorban hard-rock gitárosként ismert ír zenész a blúz felé fordult. Koncertjein e heti dalunkat is játszotta:

Az utolsó változat Joe Bonamassa egy 2015-ös koncertjéről való:

Tampa Red: Love With a Feeling (1938)

Sajnos eddig túl kevés blúzt válogattam a blogba, pedig igencsak kedvelem a műfajt, és az előadók bizony gyakran osztogatnak párkapcsolati tanácsokat. Ezúttal a tragikus sorsú Tampa Red 1938-ból származó felvételét hallhatjátok.

A dal évtizedekkel később vált igazán ismertté, miután 1960-ban Freddie King is rögzítette. Nem akárkiről van szó: bár a "blues gitár három királya" (King) közül talán a legkevésbé ismert, másik két "társával" (Albert King és B. B. King) együtt a Rolling Stone magazin legfrissebb listáján a 25 legkiválóbb gitáros közt szerepel.

 Junior Wells először 1972-ben vette fel Buddy Guy társaságában:

Miután a meglehetősen hosszú felvétel akkor nem jelent meg, a szájharmonikás két évvel később kiadott lemezén látott napvilágot egy másik változat:

Egy 1996-os koncerten is eljátszotta az akkor már 61 éves zenész:

1977-ben Johnny Winter, Muddy Waters és a szájharmonikás James Cotton is előadták közös turnéjukon:

Muddy Waters 1981-es chicagói fellépésén ismét Johnny Winterrel együtt szerepelt, majd a folytatásban Buddy Miles is csatlakozott az If You Ever Been Mistreatedet énekelve 

Végül Eric Clapton előadásában is mellékelem:

 

Blood Sweat and Tears: I Love You More Than You'll Ever Know (1968)

Az 1967 végén rögzített dal a Blood Sweat and Tears első lemezéről való. Az album különlegessége a fúvósok szerepeltetése. Az együttes úttörő volt ezen a téren a rock zenében, sajátos hangzásuk a későbbiekben a védjegyükké vált. A dalt szerző és éneklő orgonista, Al Kooper hamarosan elhagyta a bandát, amely ezt követően könnyedebb, "eladhatóbb" zenét játszott, ennek megfelelően pedig jóval sikeresebbé vált.

Tom Petty and the Heartbreakers: The Waiting (1981)

A múlt heti angol szinti-pop után egy amerikai rockegyüttes következik. Korábban a Traveling Wilburys legfiatalabb tagjaként találkozhattunk már az együttes névadójával, ezúttal saját együttese élén láthatjuk és hallhatjuk arról énekelni, hogy a várakozás a legnehezebb.

A dalt előadták az 1985-ös Live Aid alkalmával is:

Két évtizeddel később a Pearl Jam frontembere, Eddie Vedder énekelte velük a dalt:

Depeche Mode: Just Can't Get Enough (1981)

Akik már ismerik ezt a blogot, tudják, hogy itt elsősorban rockzene hallható. Ezúttal kivételt teszek, hiszen egy szintetizátoros dal következik, amihez egy nagyon régi emlék fűződik. Az 1980-as évek végén Marosvásárhelyen nagyon nehezen lehetett bármiféle új zenéhez jutni, nekem viszont szerencsém volt. Egy unokatestvérem ugyanis néhány évvel korábban került ki az Egyesült Államokba, és amikor első alkalommal hazalátogatott, sok kazettát hozott magával. Talán a sajátjait hagyta nekem, talán átmásoltam őket, mindenesetre egy ideig rengeteg akkoriban nyugaton divatos szinti-popot hallgattam (pl. Yazoo, Erasure, Pet Shop Boys). Ezek közé tartozott a Depeche Mode is, amelynek erre a dalára jól emlékszem, pedig elég hamar leszoktam ezekről a zenékről, és a "komolyabb" rock-blues irányba tájékozódtam, ahol például "rendes" hangszereken játszottak.

Az e heti dalt tehát ajánlom unokatestvéremnek, aki azóta sem jött ismét haza, évtizedek óta semmit sem tudok róla (pedig annyi közös élményünk volt). Ajánlom megszállott Depeche Mode rajongó barátomnak, aki Angliában él ugyan, de a nyáron is éppen a budapesti koncertjük idején jött haza, hogy itt is láthassa őket. És ajánlom persze telhetetlen kedvesemnek (akinek "sohasem elég").

Ezt a változatot David Gahan mémesedett mozgásával nem hagyhattam ki.

Többek között egy női együttes is előadta a nagy sikerű számot:

süti beállítások módosítása