Nemrég ismertem meg ezt az amerikai "soft rock" együttest. Éppen ideje volt. :)

Megosztom veletek is ezt a dalukat:

Az e heti dal szövege meglehetősen különleges, nem igazán nevezhető szerelmes számnak. Mindenesetre a az egyik leggyönyörűbb rock felvétel, amely nem mellesleg a "szerelem nyarának" legsikeresebb dala is volt. Több mint két évvel a blog indulása után éppen ideje, hogy sorra kerüljön. Az angol együttes tagjai egy Bach-dallamot felhasználva érték el a légies, barokkos hangulatot, ami a dal sajátossága. Milyen mást dalt is küldhetne az ember szerelmének? A számhoz több korabeli videó is készült, és egy akkori koncertfelvételt is mellékelek.

Két feldolgozás 1983-ből és 1995-ből egy amerikai supergrouptól (akiknek billentyűsök nélkül, power ballad formában előadott változatáról egy koncerfelvételt is láthattok) és egy skót énekesnőtől:

Végül egy 2006-os felvétel, ahol az együttes szimfonikus kísérettel és kórussal támogatva adja elő a dalt:

Ez a dal a számomra a megunhatatlanok közé tartozik. Gondolom, nem sokan hallottak Magyarországon Kevin Coyne-ról, a brit rockzene egy különleges alakjáról, aki például festő és író is volt. Ezt a dalt még együttesével, a Sirennel rögzítette.

Ezt a dalt is John Mayall emlékének ajánlom, bár eredetileg Otis Rush rögzítette 1958-ban.

Ez volt a Bluesbreakers első lemezének nyitószáma, amelyen Clapton gitározott.

Még sokan feldolgozták, ugyanakkor Peter Green több alkalommal elismerte, hogy a (Santanának köszönhetően világhírűvé vált) Black Magis Woman című számát Otis Rush dala ihlette.

1977-ben például az Aerosmith játszotta el:

Stevie Ray Vaughan egy 1980-as koncerten rögzítette:

Gary Moore egy évtizeddel később játszotta el:

Koncerten is előadta:

Eric Clapton 1991-es turnéjának repertoárján is szerepelt:

Így szólt egy all star banda előadásában 1992-ben

Végül egy visszafogott akusztikus változat 1993-ból:

A héten hunyt el John Mayall, a "brit blues atyja". Talán senki sem tett annyit mint ő azért, hogy ez az Egyesült Államokban csupán egy szűk fekete bőrű közönséget vonzó műfaj az 1960-as évek második felében Angliában, majd világszerte is hallatlan népszerűségre tegyen szert. A Bluesbreakers nevű kísérő zenekarával készült lemezei a műfaj klasszikusai. Nehéz dolgom volt, amikor egyetlen dalt kellett választanom tőle, hiszen oly hatalmas a választék. Sokáig nem tudtam dönteni, végül egy kevésbé ismert lemeze mellett döntöttem. Ezen nem Eric Clapton, Peter Green, Mick Taylor vagy Harvey Mandel a gitáros, de továbbra is kiváló muzsikusok kísérik. Az 1971 végén felvett koncertlemezt már csupán saját neve alatt adta ki, annak idején sokat táncoltunk rá. A dal ráadásul nem is blues, és talán nem is igazi szerelmes szám, viszont Mayall saját szerzeménye (ígérem, jövő héten egy blues következik), amelyen a fúvósok mellett szájharmonikát is hallhatunk.

Ebben a nagy hőségben mi mást választhattam volna... Szóval ismét egy klasszikus - bár ebben az esetben a hőemelkedést nem az időjárás okozza. A Fever azok közé a dalok közé tartozik, amelyek egy feldolgozás révén váltak ismertté. Eredetileg a tragikus sorsú amerikai énekes, Little Willie John adta elő 1956-ban:

Bár az eredeti is sikert aratott, a Fever két évvel később vált igazán ismertté, amikor Peggy Lee felvette különleges változatát. Ezen módosított a szövegen és a visszafogott kíséretet elsősorban egy nagybőgő adta (amit némi dobolás és csettintés egészített ki).

Egy korabeli élő változat:

A további feldolgozásoknak se szeri se száma. Énekelte például Elvis Presley:

A The Cramps is rögzítette 1980-ban:

Buddy Guy blues énekes-gitáros is előadta:

Napjaink egyik ifjú üdvöskéje szintén elénekelte:

Aki eljutott idáig, megérdemli, hogy láthassa, miként adták elő a Muppet Show-ban:

Megint az utolsó pillanatban kellett változtatnom, ugyanis aggódnak értem. Amíg írok ide, addig nincs gond! Ennek "szemléltetésére" pedig mi mást választhattam volna, mint ezt a klasszikust. Annak idején a vásárhelyi Roller zenekar is játszotta (a Stones, Hendrix és mások dalai mellett). Nekik köszönhetem első - meglehetősen dicstelen - televíziós szereplésem, meg persze számos koncertélményem. Fiatalon, lelkesen a legnagyobb rajongójuk voltam. Ők sajnos néhány év után feloszlottak, felvételeik nem tudom, megvannak-e még valahol. Én mindenesetre még itt vagyok, emlékeztetni rájuk - és arra, hogy "nincsen semmi baj, szóljon hát a dal' (a híres riffel meg Rodgers jellegzetes, sokak által utánzott hangjával):

Koncertjeiken is elmaradhatatlan volt a szám. Az alábbiakban egy stúdióban, illetve az 1970-es Isle of Wight-i fesztiválon adják elő. Utóbbi a kor legnagyobb hasonló rendezvénye volt, amely nem csupán nézőszámban, de az ott előadók listájával is felülmúlta Woodstockot.

Érdekességként íme egy 1979-es disco-változat (amúgy ki nem állhatom ezt a stílust):

A következő évben Mike Oldfield adta elő:

Rod Stewart 1984-es változata erősen magán viseli a nyolcvanas évek jegyeit, és számomra elég idegesítő, de különlegességként ezt is mellékelem.

Végül ismét az eredeti énekessel hallhatjuk, aki ezúttal például Brian May és Slash kíséretével adja elő:

A dal nem csak szerelmes számként értelmezhető, hanem a gitáros visszatéréseként is a "gyökereihez", vagyis az 1960-as években általa is olyannyira kedvelt blueshoz. (Mindez abban az időben történt, amikor éppen felfedeztem a műfajt.) Miután hosszú éveken keresztül alapvetően kemény rockot játszott, megelégelve annak egyhangúságát, egy egész lemezt szentelt a bluesnak. Ezen fekete bőrű amerikai zenészeket is meghívott, akikkel közösen rögzítettek néhány klasszikust, de a legnagyobb sikert az általa jegyzett címadó dal aratta. Ilyen, amikor sír a gitár:

Akit esetleg zavarnak a háttérben zokogó vonósok, íme itt egy koncertváltozat (ahol szintetizátor biztosítja az alapot).

Az ír gitáros halála után angol kollégája játszotta el akusztikus gitáron a tiszteletére. A felvételen Steve Winwood orgonajátékát is hallhatjuk, és visszatérnek a fúvósok.

Ezennel rendkívüli kiadással jelentkezünk. Ugyanis akad egy olyan felvétel, amely a mellé választott rajzfilmrészlet révén kapcsolódik az előző dal videójához, ám zeneileg nem igazán komoly. Valamiféle laza jammelés eredményeként születhetett, és csak évtizedekkel később adták ki. Ugyanakkor nem akármilyen előadók működnek közre. Captain Beefheart énekel, és talán ő felel a sajátos szövegért is, míg gitáron például Frank Zappa kíséri. Szóval kihagyni sem akartam, de a "rendes" heti dalok közé sem kívántam felvenni. Itt van tehát a kóbor macska (miattam meg nem kell aggódni, akármerre kódorgok egyedül (hegyen-völgyön vagy éppen könyvtárban)): 

Erre az alkalomra mi mást választhattam volna, mint Nina Simone első nagylemezének dalát, ami három évtizeddel később vált híressé. Akkor készült hozzá az alábbi videó is. Bár egy igazi sztenderdről van szó, amit Nat King Cole-tól Frank Sinatrán és Tony Bennetten keresztül George Michaelig és egészen Usherig rengetegen elénekeltek, ezúttal csak Simone előadásában hallhatjátok.

Egy hosszabb változat:

Az énekesnő zongorán is tudott játszani:

Végül a Montreux-i fesztiválon láthatjuk őt előadni a dalt