Ezen a héten ismét egy megrázó dalra kerül sor. A Little Feat bemutatkozó lemezén Lowell George énekel a szívbemarkoló szerelemről. 

Jackson Browne feldolgozása a korán meghalt énekes-gitáros emléke előtt tisztelgő 1997-es lemezről:

A legendás blues gitáros-énekes Robert Johnson utolsó felvételeinek egyike a reménytelen, szívszaggató szerelemről (a dalban meg is nevezi kedvesét).

A dal elsősorban a Rolling Stones feldolgozása révén vált ismertté. Elsőként a nagyszerű 1969-es lemezükön szereplő (country-s elemeket tartalmazó) változatot hallhatjuk. Ezt követően az Ed Sullivan Showban láthatjuk őket.

Annak idején rengeteget hallgattam az egyik kedvenc lemezemen, az 1969-es turnén rögzített Get Yer Ya-Ya's Out-on:

A következő (1972-es) turnéjukon minden korábbinál hosszabban adták elő fúvós kísérettel és (a sajnos csupán öt évig velük játszó) Mick Taylor gyönyörű szólójával.

A Faces 1971-ben adta elő a dalt - gitáron az a Ron Wood játszik, aki néhány év múlva átvette Mick Taylor helyét a Stonesban. (Néhány órája pedig együtt voltak jelen az El Clásicon, ahol a Barcelona csapata mezén a Stones jelképét viselte.)

Tony McPhee akusztikus változata valamivel közelebb áll az eredetihez.

A Stones 1995 újra eljátszotta. Először egy élő felvételen láthatjuk őket, majd egy ugyanabban az évben kiadott lemezről is hallhatjuk a dalt,

Majdnem egy évtizeddel később Eric Clapton is eljátszotta Robert Johnson dalaiból összeállított lemezén. Ezúttal két élő változatot mellékeltem, ahol egyedül, illetve Doyle Bramhall II társaságában adja elő a dalt.

 Végül egy jazz-énekesnő 2011-es feldolgozása:

Erre a hétre egy őszi dalt választottam a Kaláka együttes Szergej Jeszenyin verseinek megzenésítéseit tartalmazó lemezéről. Az elmúlásról szóló költemény kitűnő fordítása Rab Zsuzsa munkáját dícséri.

Goethe szerint a szín ősjelenség, amit nem lehet visszavezetni valami másra (ahogyan Newton, majd az ő nyomán mások tették, amikor prizmával felbontották a fényt, vagy hullámhosszakkal írták le a színeket). Olyan érzéki élmény, amit nem igazán tudunk szavakba önteni, miközben látványa egyedi, tapasztalata  helyettesíthetetlen. Ugyanilyen őserő a szerelem: képtelenek vagyunk visszavezetni másra. Magyarázatai, okai erőltetettnek hatnak, miközben varázsa mélyen átjár, megráz, magával ragad, átalakít minket, pótolhatatlan élményt kínál. Hallgassátok a nagyszerű amerikai gitáros játékát!  

Peter Frampton a múlt héten említett arena rock kiemelkedő előadója volt. Korábban már találkozhattunk vele a Humble Pie tagjaként. Az alábbi egyik leghíresebb slágere, egy könnyed, fülbemászó dal, kellemes énekkel, finom hangszereléssel.

Meglepő módon Frampton legnagyobb sikerét egy 1976-os koncertlemezzel aratta, amelyen korábbi dalait adta elő. Az alábbiakban a minden idők legnagyobb példányszámban elkelt élő lemezéről származó változat hallható, majd bepillantást nyerhetünk a következő év egy koncertjébe, egyúttal megcsodálhatjuk az énekes-gitáros hajkoronáját is.

Majdnem két évtizeddel később ismét nagy sikert aratott a dal reggae-változata, amely egy film kísérőzenéjeként csendült fel és ismét megjárta a slágerlistákat.

A mostani dal az első "valódi" punk-rock együttesként számon tartott New York-i Ramones bemutatkozó lemezéről származik. A progresszív zenekarok igényes szerzeményeire, elvont szövegeire vagy az arena rock sztárjainak kifinomult  hangzására, fülbemászó slágereire adott válaszként ők az eredeti rock and roll gyökereihez kívántak visszatérni. Zenéjüket jó értelemben vett egyszerűség, gitár-basszus-dob-énekes felállás, rövid dalok, egyszerű, érthető szöveg jellemzi. Nyers, megalkuvásmentes kemény stílusuknak a következő években egész sor követője akadt az Egyesült Államokban és az öreg kontinensen is.

A dal élő változata még az eredetinél is rövidebb.

Ezen a héten egy újabb népszerű dal kerül sorra a gondoskodó kedvesről, akire mindig lehet számítani. Ray Charles számos alkalommal előadta. Az eredeti felvételt egy korai koncertváltozat követi.

Az eredeti változat egyértelmű gospel hatást mutat. Hamarosan egy fiatal rock and roll sztár (a csupán 26 évesen elhunyt Eddie Cochran) vonósoktól kísérve énekelte: 

Már az 1950-es évek végén több amerikai énekesnő is lemezre vette a dalt, köztük a jazz nagyasszonya, akitől egy párizsi koncertrészlet következik:

Nem sokkal később készült Peggy Lee változata:

Egy másik neves világtalan színesbőrű zongorista-énekes is előadta: Stevie Wonder 12 éves korában (!) megjelent lemezén hallható a dal:

A következő évben egy fehér fiatalember repertoárján szerepelt:

Elsőként a dal az Animals 1965-ös változatában hallottam, sokáig csak ezt a változatot ismertem. A nagyszerű énekes, Eric Burdon mellett itt az orgona viszi a prímet.

Jerry Reed akusztikus, eredeti és szellemes változata 1969-ből:

Két évvel később a Filmore East-ben a Humble Pie koncertjén Peter Frampton és Steve Marriott felváltva énekelnek és szólóznak egy kőkemény változatban (ahol például a szintén az ötvenes évekből származó közismert Fever című szerelmes dalt is felidézik):

A jazz-gospel-blues-hard-rock hatások után egy funkys változat az immár felnőtt Stevie Wonder előadásában:

A jellegzetes hangú Norah Jones country-elemeket vegyít előadásába (az énekesnő a nyáron Veszprémben lépett fel).

Egy big band hangszeres változat 2010-ből, ahol a szaxofonos mellett az orgonista bácsi is egészen belelendül:

 Végül egy elsősorban filmsztárként ismert előadótól is hallhatjátok:

Időnként elcsodálkozom, mennyi nagyszerű együttes zenélt az 1960-as évek második felében. Ezek közé tartozott a két kiváló énekes-dalszerző nevével fémjelzett Small Faces. Az alábbi dal az utolsó nagylemezükön szerepel, de egy akusztikus bevezetővel és egy hosszabb lezárással megtoldva került kislemezre. A lírai én szerencsésnek és boldognak mondja magát, amiért megismerhette szerelmét, akivel együtt lehet. Amikor nemrégiben ismét hallgattam a lemezt, ennél a felvételnél annyira fellelkesültem, hogy azonnal ki akartam cserélni a blog arra a hétre tervezett dalát. Akárhányszor indítom el újra, már az első pillanatokban megragad Ronnie Lane játékos-fütyörészős nyitánya, majd Steve Marriott erőteljes, szenvedélyes éneke, amely képes a meglehetősen egyszerű szöveget is súlyossá tenni. Bár a dalnak számos feldolgozása született, azok nagyjából az eredetit követik, nem igazán nyújtanak többet - így mellőzöm őket.

A mostani dal éppen a múlt héten felelevenített hippi korszakot idézi meg egy évtizeddel később: a szeretet/ szerelem fontosságáról szól, arról, hogy mennyi mindent adhatunk egymásnak. A progresszív és a pop zene határvidékén kalandozó Supertramp elsősorban az 1970-es évek közepén-második felében adott ki ismert lemezeket, számos nagyszerű felvétellel. Ezek közé tartozik az alábbi is.

Ugyancsak nagy kedvenceim közé tartozik az e heti előadó. Az 1960-as évek közepén alakult Big Brother & The Holding Company a San Francisco-i pszichedelikus együttesek közé tartozott. Első két albumuk nyersebb, "bluesosabb" hangzású dalai csakúgy tetszettek, mint Joplin két későbbi szólólemezének letisztultabb, változatosabb, a soulhoz és a countryhoz is közelítő zenei világa. Az énekesnő elképesztő hangja és feltartóztathatatlannak tűnő szenvedélye az egykori hippi korszakot idézik és felejthetetlenné teszik ezeket a felvételeket. Az alábbi talán a legismertebb dala:

Mivel a dal nagy sikert aratott, számos élő felvételen is megörökítették. Ezek közül az alábbit választottam, mert a rockzene aranykorára emlékeztet. Nem igazán tudom felindultság nélkül nézni, amit ez az egyszerre eredeti és energikus együttes, bolondos-bohém banda művel... Még abban az évben feloszlottak, Joplin két évvel később meghalt, a hippi korszak véget ért, ma már mindez elképzelhetetlen (akkor is, ha időnként világsztárok felhívnak maguk mellé a színpadra egy-egy rajongót egy gondosan megtervezett jelenetsor erejéig).

A dal egy feldolgozás, az eredeti soul-változat néhány hónappal korábban keletkezett, és Aretha Franklin nővére adta elő (és szintén nagy sikert ért el vele).